Nagyon sok okos ismerősöm prédikált már arról nekem, hogy egy dalban, egy írásban, vagy bármilyen más alkotásban az üzenet, a tartalom a fontos, nem a forma. Még eszesebb barátaim viszont arra esküsznek, hogy inkább olvasnak el egy tök közhelyes könyvet vagy hallgatnak meg egy agyonrágott témáról szóló dalt, ha olyan köntösben van, ami valami újat, vagy legalább is érdekes formáját mutatja meg az éppen lerágott csontnak. Ilyen témák szólhatnak a háborúkról, szerelmekről vagy bármilyen drámáról, tök hétköznapi dolgokról. Lényeg, hogy rendelkezzen egy olyan kisugárzással, ami kölcsönöz egy bizonyos bájat az egésznek, amitől szerethető vagy legalább befogadható lesz az egész. Én amondó vagyok, hogy a második opció éljen, ha már választanom kell a kettő közül.
Tegnap megnéztük Ricsiékkel az Avatar-t, melyről vegyes érzelmekkel távoztunk.
Elsőnek is a beígért 3D inkább térhatású 2D volt, másodszor meg azért mindannyian emlékeztünk még azokra az időkre, mikor az isivel mentünk rendszertelenül moziba mindenféle B-kategóriás gyerekfilmeket megnézni. Ilyen volt többek között a Pocahontas is, melynek a cselekménye szinte tökéletesen megegyezett az Avatar-éval, csak itt kék indiánok ugráltak és dőlöngéltek goa party fényhatású őrületre. A gonosz betolakodóktól a szépséges hős a még szépségesebb lánnyal kavart, aki véletlenségből itt is a főfejesnek a gyermeke, akárcsak rézbőrű Disney barátainknál.
Most még hosszan sorolhatnám, hogy milyen kellemetlen dolgokban volt részem a moziban, de úgy érzem, felesleges, mert alapvetően egy bájos-bárgyú mosollyal az arcomon távoztam a moziból. Még ha a beígért fantasztikummal átitatott katarzist nem is sikerült átélnem, úgy érzem, ez most így a helyén volt tényleg. Kellemes érzés tölt el, ha az átéltekre gondolok, és ez a köntös, ami szakmabeliek szerint nagyon újszerű – én nem értek hozzá, szóval csak bénán bólogatva megpróbálok úgy tenni, mintha hinnék nekik – olyan összhatást tett rám, ami valahol a kátránnyal teli szívem egyik elbaszott csücskét igencsak dédelgeti.
.
..
...
![]() |
THE HATED
Így vagyok a The Hated ’86-os demojával is. Akárhányszor hallgatom, szinte mindig magával tud ragadni, pedig semmi forradalmi nincs benne. Na jó, ha úgy nézzük, akkor „formailag” elég sok ma működő zenekarnak adott alapot, bár biztos nem ők voltak az elsők, akik ezt a gyorsabb, édes-bús dallamokkal operáló punk zenét a világra öntötték volna. Szerintem.
Szóval a forradalom, azt hiszem mondhatjuk, hogy itt is elmaradt, ha a tartalmat nézzük: kesergés az élet általános szarságairól, a lánykák miatt, akiknek semmit nem ér még az sem, ha hegyeket mozgatunk meg akár a saját életünk árán is, hogy még mindig szar az énekes élete, stb stb stb…
Mégis, ez a köntös annyira király, hogy például a Never Is Always-t akár órákon át el tudnám hallgatni úgy, hogy még véletlenül sem unnék rá. Miért? Mert ez az igazság: az én igazságom, hogy ez jó, nekem való, az én képzelgéseimet vetíti a fejemben az egész zene.
És ez csak egy dal a lemezről, van még sok másik, persze nem mindegyik ennyire jó, de attól még az összkép meg van. Ami mindennél fontosabb még, és ez mondjuk az Avatar megnézésénél hiányzott, hogy hinni tudok ennek az egésznek. Mintha nekem szólna minden egyes félrepengetett hang is, emlékeztetve, hogy igen, ez az a jelenség, ami után kell néznem.
Nézzetek ti is.
![]() |
http://www.mediafire.com/?yibdeh2mhmz
http://www.last.fm/music/The+Hated
http://en.wikipedia.org/wiki/The_Hated








































Ha lenne a klur-nak valamiféle tábora, aki „él-hal” a blog-ért, jófejkedésből ellővi másnap valami tök alkalmatlan időpontban az itt leírt kifejezéseket, azzal „upgrade”-elgetve átmeneti, és túldimenzionált státuszát... na, szóval, akkor lassan mondhatná valaki hogy „elmehetek a büdös picsába, hogy képtelen vagyok egy „normális” Hc/punk bandáról írni”. Valami olyanr
ól, akinek a nevét kivágni cool dolog, és azon morfondírozni ebben a kételyekkel teli, megbaszott késő márciusi időben, hogy mennyire is volt a Slayer, és a Minor Threat hatással a fültágítók átmérőjére.
faszságokról beszélgetnek egy telefonfülkével, ameddig nem jön pár break-es srác , hogy beverje az artos szájukat...Ezek az srácok a kollégiumba rohadnak folyamatosan, és épp csak pizzáért vagy a hobbi boltba ugranak ki néhány led-ért, mindeközben teljesen felesleges dolgokról gondolkodnak, pl épületekről, meg kajákról ( a zenekar második lemezének címe :More Songs About Buildings And Food ).
A Devo, és alapvetően a 80-as alter szinti-pop-punk hatását megtalálni a „magyar színtérben”, kb. halott ügy. Persze volt egy Bizottság, Kontroll csoport – melyeknek köze sem volt a szintipop-punk-hoz - , és hasonszőrű társaik, de abból meg maradt kb. néhány fekete lyukas történet egy nagybácsitól, és kész...Az okokat felesleges lenne boncolgatni, főleg egy olyan ország tekintetében, melyet lazítós 25-30 év késéssel, 1981 körül kapott el a jampi láz..
Csak 20-30-40 percre felejtsétek el a metalzone torzítós gitárokat, a géppuskakezű és lábú mutatványos dobosokat ; nagyjából ennyi idő egy lazítós Devo lemez. És érdemes ennyit rászánni, mert egész egyszerűen jó. És elnézést azoktól, - és riszpekt azoknak - akiket felháborít az, hogy alapvetően nem feltételezem a punk/HC arcok nagy részéről hogy valamibe is nézi a Devo-t. Ez nem fasizmus, csak szimpla realitás; mivel tapasztalataim szerint lesem szarja a srácok nagy része az alapabbnál alapabb dolgokat. Egyes zenekarok ha nem is tetszenek, nem jön be a szinti, mert buziság, és csak a csordaének meg mittudomén, akkor is jó tudni, hogy az adott banda milyen ponton helyezkedik a punkzene Iggy Pop-tól napjainkig vezető útján.
Meglehet, hogy vagyunk vagy 20-an országszerte – és 83-an közép Európa szerte - , akik e három betű láttán csak másodsorban gondol a japán foci válogatottra ( a gyengébbek kedvéért: Japan Football Association, mert ugye tudjuk, egyes körökben sikk utálni a focit , a tapasztalatok szerint).
b the street” ( „utcai szörfözés”) akció, és félcsövezés következtében. Az alapító Briann Bannon énekes, és egy fekete basszeros srác , a hangzatos nevű Cornelius volt. Később csatlakoztak a többiek is, és megalkották ezt a nagyon kreatív nevű formációt. A JFA a „deszkás punk” dolog első bandái közé tartozott, mint pl az Agent Orange, a Gang Green, Big Boys vagy a korai Suicidal. Később persze – de még a 80-as évek elején/közepén - az amerikai punkban alap tényező volt a gördeszka, sok olyan banda is nyomta, akiknek szövegeiben és arculatában nyomát sem lehetett felfedezni a deszkázásnak (pl Germs, Henry Rollins, Minor Threat, RHCP stb. )
t tanúbizonyságot, hogy ezek a srácok amúgy elég jól tudnak zenélni..), artikulálatlan ordibálás egy amúgy is totál szar hangú gyerektől, és nevetséges, de hatalmas szövegek( „Surf punks we're not, skateboard we do!”, „ Cokes and Snickers all i need, health Sucks, health sucks!” )