Vannak azok a koncertek, amikről utálok beszámolót írni. Ez is ilyen volt. Nem azért, mert olyan fergeteges és durva lett volna, hogy "aki nem volt ott, az úgyse értheti", hanem mert nekem személyesen többet jelentett/jelent mint egy "koncert", és ezt írásban úgysem tudom visszaadni - de most mégis megpróbálom szóval az előző két mondat kamu volt. Ezelőtt sosem voltam még külföldön pánkkoncerten, mert valahogy mindig volt bennem egy erős lustaság, hogy ha mohamed nem jön a hegyhez, akkor bassza is meg magát ott ahol van, na a Shook Ones nekem egy olyan zenekar, aki miatt ezt simán leküzdöttem. Nem mintha korábban nem tudtam volna jó külföldi bulikról, amiktől tökre belelkesülhettem volna, csak egyszerűen mindig épp balfasz voltam, vagy csóró. Ketten mentünk busszal Bt-vel a Népligetből, a röpke 3-4 órás busz utat elitista diskurálással töltöttük azokról a kibaszott király zenekarokról, akiket mindketten nagyon szeretünk, meg hogy mekkora hülye, aki nem jön el egy ilyen koncertre, meg hogy kiket ölnénk meg ha tehetnénk, stb stb. Bécs tök fura hely, ha az ember egész életét Pesten töltötte. Mondjuk korábban már kétszer jártam arra, de mindig tök máshogy néz ki, ha nem tudnám hogy akkor is ott voltam, azt hinném hogy teljesen más városban jártam. Hamar megtaláltuk az Arénát, amit persze megint másképp képzeltem el. Odabent már igazi gruppiként viselkedtünk, gyorsba lecsekkoltuk, hogy hol gengelnek a kedvenc punkcelebritieink, meg hogy mennyi a sör (3 juró, 1800 ft-ot fizettünk tehát fejenként a két sörünkért, KHIRRÁLY). Elég fura volt, hogy szimultánban 2 másik koncertre is készültek az emberek, így elég vegyes volt a felhozatal nép szempontjából. Viszont csomó magyar volt még ott, csak ők mind Addictsre jöttek. Velük beszélgettünk a csepeli gettóról, közben eleredt az eső, igazi király tavaszi idő volt, ami a legalkalmasabb egy Shook Ones koncertre. Vagy legalábbis amikor őket hallgatom, akkor mindig ilyen tavaszi eső áztatta suburban utcákon támad kedvem sétálni (mondjuk az új album már inkább ilyen vakító-napszítta aszfalton sétálós). Kemény amúgy, hogy magyar roadjuk volt a srácoknak, és egyedül Magyarországra nem jöttek el a turnéval, haha, még a turnébuszuknak is magor rendszámja volt.

Na végül benyomultunk a kisszínpadhoz, amin egy darab hangszer nem volt még amúgy kint, csak egy fehér mekintos. Wattafakk? - Mondtuk mindketten érdeklődve, de amúgy én egészen a koncert végéig nem kaptam választ: a The Show Is The Rainbow név ugyanis egy egy emberes banda, aminek/akinek a produkciója abból áll, hogy egy elhízott jézushoz hasonlító csávó ócska ámde tök kúl diszkózenére ugrándozik és táncol és playbackre énekel rá a mikrofonba, számok között meg vicceseket mond. És ez tök király volt. Miután felocsúdtunk, csekkoltuk a merchpultot, ami amúgy elég hiányos volt (nem voltak lemezek) sajnos. Ami még szintén meglepett, hogy az emberek alig gyűltek, max 30-an voltunk asszem. A Red Tape Parade-et a netről leszedett trackek alapján egy kellemes kis zenekarnak könyveltem el, ők már igazi hangszereken játszottak, haha, de ez a koncert egy kicsit laposnak tűnt nekem. Bár a rövid számaik kurvajók voltak. Ekkor már sejteni lehetett, hogy az egész este ilyen langyoska hangulatban fog eltelni, senki se táncolt, meg ilyenek. Meg mondjuk a zenekaroknak is ez volt az utolsó állomásuk, nemtudom, hogy ilyenkor az van-e bennük, hogy még egy utolsó nagy odabaszást akarnak, vagy már csak felülni a repülőre minél hamarabb. Szerencsére a Shook Oneson az előbbi látszott.
Az osztrákok még mindig a bólogatós táncot akarták csak ropni, akárhogy ugrándoztunk meg kiabáltunk Bétével, mindenesetre ha az az arcleszakítós katarzisélmény el is maradt, azért az a belülről bizsergetős rajongós öröm nagyon megvolt, nekem főleg a Panic attack on terrace, Order form, Jersey beach pail meg stb számok alatt. Apropó, király volt a számlista, most így nem is jut eszembe olyan nóta, amit nem játszottak, és hiányérzet maradt volna helyette (még one more songként a Descendents-Im the oneját is eljátszották - youtubeon néztem mindig a felvételt ahogy ezt nyomják, és kirázott tőle a hideg, kurva király volt hogy itt is ezzel zártak). Persze érezni lehetett rajtuk, hogy fáradtak, 2 gitár is beszart, de ezek a stiklik csak újabb kis poénforrásokká lettek.

Kicsit kiégve sétáltunk a metrófelé az esőben, amit először meg sem találtunk, majd az EKH-t sem, ahol aludni szerettünk volna, de végül minden meglett, és tök király helyet kaptunk egy chilei crustpunk zenekar két tagja mellett. Elaludni még vagy 2 óráig nem tudtam amúgy, mert agyonnyomott az élmények súlya, meg mert elakartam olvasni az összes írást a plafonon és a falon. Reggel felkeltünk, és a 7 órás busszal hazajöttünk az anarki in de júkéjes hazánkfiaival. A hazaúton zenéket mutogattunk egymásnak, meg meghallgattuk szövegkönyvvel az új S.O. albumot. Na, most jön az a lezárós rész, amit a legjobban utálok ezekben a beszámolókban, de ez a lezárás már akkor megszületett a fejemben, amikor még azt figyeltem ahogy pakolnak le a színpadról a zenekarok:  Asszem megérte 30 percért 8 órát utazni.