Lehet, hogy nekünk sajnos nincs időnk a blogra, azonban ez nem azt jelenti, hogy másnak se lenne! Ezért egy újabb vendég írást láthattok, köszönet érte walkingonthemoon kollégámnak a Sikoly a Mából oldalról!
The Smiths
Általában betartom az igéreteimet, még akkor is ha úgy mondok valamire rá egy “oké, ha lesz időm megcsinálom”-ot, hogy igazából át sem gondolom mi az amire vállalkozom. És már vagy két hónapja meg kéne írnom ezt a kis írást, de valahogy eddig sosem vitt rá a lélek. Pedig azért bíztam hogy ezek a hideg esték majd kedvet csinálnak ahhoz hogy a hangszórókból csendesen megszólaljon a Panic, és hogy majd én kaján vigyorral az arcomon, énekelgessem hogy Hang the dj, hang the dj...
Aztán valamiért nem így történt, helyette inkább valahogy másra éheztem,egészen mostanáig, lévén, jó néha előkeresni, leporolni a régen hallgatott albumokat, odabattyogni a polchoz és leemelni a Meat Is Murdert, hogy 43 másodperc múlva felcsendülhessen a The Headmaster Ritual.
Van egy haverom, akinek egyszer megmutattam az emlegetett lemez címadó dalát, és a hozzá készült klippet, és a faszi azóta cseszeget ezzel. Mármint a The Smiths-el. Kibaszott előitéletes. Komolyan, ha nem láttam volna rajta 15 évesen Destroy Fascism feliratú pólót, meg a raszta fejét, komolyan azt hinném hogy náci.
Na és ez a srác ma mondta hogy tegnap este elvesztette a fejét, izzadó tenyérrel,gyöngyöző homlokkal, szinte remegő térdekkel de letöltötte a Strangeways, Here We Come c. lemezt és meghallgatta. És bár nem mondta hogy maradéktalanul rajongóvá lett,és holnaptól Elvis tetkót hord majd a jobb vállán, miközben,A Rush and The Push and The Land is Ours-t fütyörészve. Elmegy a boltba cigiért., de azért teljesen mást várt, és azt mondta még meghallgatja párszor.
Érdekes volt hallani az ő véleményét is. Mert hát a sajátommal már régóta tisztában vagyok.
Én a Rank c. lemezzel barátkoztam meg elsőként, vagyis nem is a megbarátkozás a legjobb szó, hanem a Rank hallgatása közben ért a “bazdmeg, hogy lehet valami ennyire kurvajó” hátborzongatóan kellemes érzése. És mondom mindezt annak tükrében, hogy ekkoriban javarészt az American Nightmare és az általa inspirált zenekarok szerepeltek leginkább a terítéken. Részint a The Smiths-szel való barátkozás kezdete is Wes és csapatának köszönhető.
És aztán jöttek sorban a hideg telek, vegyesen a The Smiths és Morrissey lemezei, sosem felejtem el azt a kedd reggelt, amikor a téliszünetben vizsgákra való tanulás helyett elgondolkodva bámulok kifelé az ablakon, nézve a havas tájat, a háttérben meg a Viva Hate szól, zsinórban harmadszor. És néha a Margareth On The Guillotine-t hallgatva halkan felkuncogok, de a lemez utolsó másodpercei mindig arculcsapnak, még az ötvenedik meghallgatás után is. Vagy a szabadkai korzón sétálgatok, kissé lázasan,és átfagyva karácsonyi ajándékot keresve szívem választottjának, miközben háttérben először a Your Arsenal majd a Hatful of Hollow csendül fel. És a hangsúly az egyedül fogalmán van. Ez nem egy ilyen társas dolog, a Smithst egyedül kell hallgatni, esetleg egy palack, jóféle vörösbor társaságában.
A Smiths nekem valahol mindig magányt juttatja eszembe, ahogy Fenyő Miki nevének említése kapcsán vagy egy padra nyomott rágógumira vagy egy szétrohadt döglött patkányra tudok csak asszociálni.Hogy ez utóbbit miért, arra még nem jöttem rá, mindenesetre vicces.
http://www.askmeaskmeaskme.com
http://en.wikipedia.org/wiki/The_Smiths