EZ EGY NOVELLA AMI NEM LESZ BENNE A LUNA 3-ban, de benne lett volna, csak túl hosszú lett volna, ezért  promonak mondhatni 

Mega-City-Underground

Terepgyakorlaton Mindig az ezüst-bányába kellet mennünk, ugyanis valami olyat találtak föl ezek a tudósok, hogy ezüstből kurva jó fegyvereket lehet gyártani, olcsóbb, egyszerűbb, és így nincsen fegyverkeresleti maffia sem. Élveztük a terepgyakorlatot, tök király volt. A főnökünk Rogerbenspencer, kurva nagy oltós arc, olyan Doktor House féle ember, leoltok mindenkit a picsába-típusú öreg srác. Minden terep gyakorlat után, ami heti rendszerességgel többször is előfordult, mindig bementünk a helyi kocsmába, ott olyan volt, hogy megszűnt nekünk az idő fogalma, elfelejtettünk mindent, a háborút, a zsarolást, hogy el vagyunk szigetelve az otthonunktól, de mégis új otthont találtunk ezen a helyen. Megacity Undergorund 3-as körzetében járkáltunk általában, nem is nagyon mentünk máshova, mert nem volt szükségünk rá. Ott volt minden. A kocsmák, a szórakozóhelyek, a bordélyházak, a parkok, a Bázis központ, és az ezüst-bánya is közel volt, na meg a kocsma is természetesen. 

A titkos utasításokat, mindig e-mailbe küldték el nekünk, amit a terepgyakorlat után a laptopunkon már rögtön meg is tudtuk nézni. Ez az egy fasza dolog, azért megvolt az egész kibaszott háború alatt, hogy legalább volt internet. Kurva jó volt, ugyanis mindannyian internet függők voltunk, a pornótól kezdve a blogokon át a koncertes oldalakon túl a letöltős oldalakig mindent néztünk. 

Egyik nap, már kicsit meguntuk az egészet, és kigondoltuk, hogy csináljunk egy rakétát, ami olyan erős lesz, ha majd elszívjuk, hogy úgy készen leszünk, és kiszárad a pofánk, mint a sivatag. Kimentünk egy folyóhoz, amivel szembe láttuk a hegyeket, a többi katonai bázist, a többi egységet, de másra is figyelmes lettünk. Mintha azon túl a szabadság lett volna. Egy olyan hatalmas végig tisztán erdős hely volt, ahol nem tudtuk elképzelni, hogy ott ne legyen rendes körülmény, mintha el lenne szigetleve az a hely, és ott nincsen háború, és nem is lehet azon a zónán belül semmilyen féle atrocitás.

Nagyon durván beállva visszamentünk a bázisra, és bementünk egy kötelező előadásra, ahol a fegyver-kereskedelem és haditechnika gazdaság és takarékosság tanárunk adott elő valamit az középkori keresztes hadjáratokról, hogy mi köze volt annak a gazdaság kialakulásához egész addig, hogy a külföldi országok milyen viszonylatban vannak még ma is miatta. 

Közbe neteztünk volna, éppen egy tudósítást a háborúról, de azt eszünkbe jutott:

( Persze az interneten, a youtubon nem lehetett nézni tudósítást a frontvonalról, ugyanis ez az egy dolog cenzúrázva volt nekünk, az internet elvesztette a szabadságát. ) 

A parancsnok észrevette, hogy mintha kicsit készen lennék, azonnal kifutottunk az előadásról, ugyanis a városban, ha drogozik valaki, annak megölik a családját, és a gyanúsított személyt örökre börtönbe zárhatják. Annyira készen voltunk, hogy mindenkin azt láttuk, hogy úgy néznek ki a többiek, mintha disznók kurtak volna majmokkal és azok kurtak volna emberekkel, és ebből a 3-ból lett volna egy fuzionálás, és egybeolvadtak volna, olyan kibaszott fura lényeknek hallucináltunk be mindenkit. Rejtőzködtünk össze vissza, míg megvártuk, hogy kijózanodjunk, hogy nehogy észrevegyék a főnökök, amit szerencsére meg is úsztunk. 

Mega city-ben tök jó volt járkálni, minden utca csak pezsgett, mindenhol volt valami kis bolt, ahol mindenféle kaját, üdítőt, szart lehetett venni, és volt egy park, ahol szabad volt joyázni a tépésre vágyóknak, ugyanis volt ott egy őr, akit le lehetett fizetni, persze csak kurva sok pénzért.

És jött a rossz hír, hogy a tél végeztével el fogunk menni a hadjáratra, a többi csapattal együtt, és készüljünk fel arra, hogy lehet mind megahalunk. Még szerencse, hogy csináltunk még a tél vége felé egy olyan napot, hogy elmentünk szórakozóhelyekre, kocsmákba, bordélyházakba, és egy föld alatti titkos drogos helyre, ahol egy egészen jót drogoztunk, mindenféle egészséges, növényirtó és dopping szer nélküli , csak természetes narkókat szívtunk és ettünk.

Mindenki kurva depressziós volt, senki sem tudott már mit kezdeni magával az utolsó hónapban, tudtuk, hogy ebből kurva nagy gáz lehet, minden este már csak könyveket olvasgatunk, faszt vertünk és cigarettáztunk és neteztünk. 

Jött a főnök, és szólt egyből, hogy pakoljuk össze, az összes cuccainkat, felejtsünk el, mindent, ami eddig történt velünk, és csak egymásra vigyázzunk és koncentráljunk arra, nehogy összeszarjuk majd magunkat a millió darab számra elesett hullák láttán, és folyamatosan csak keressük a célpontokat. 

Az első nap tök durva volt, mindenki kinyírt valakit, én nem is tudtam ki kit nyírt ki,én kit lőttem le, csak bűntudatom volt miatta. A második nap szar volt, ugyanis kiderítettük, hogy akiket kinyírtunk, be sem töltötték a 19-et. Kurva rohadt diktátorok, a saját büdös gecis pofátok száradjon rátok.

A második nap volt a legrosszabb, ami csak meg történhetett volna, az mind el lett játszva. Sajnos, nagyon sok katonával találtuk szembe magunkat az ellenséges vonalról. Nem tudtunk mit csinálni, csak rohantunk össze vissza, ahogy csak tudunk. Elsőként a főnökünket Rogerbenspencer-t lőtték fejbe a szemem előtt. Szétloccsant az agya, mint egy szaros zsíros szák, ami tele van folyadékkal, csak úgy fröccsent, mint valami kis fingó táska, amibe épp bele akar valaki hugyozni egy jót. Utána engem lábon találtak, és nem tudtam sajnos beájulni, és be sem tudtam csukni a szememet, csak ott feküdtem elesve, fel nem tudtam állni. Végignéztem, ahogy az összes arcot kinyírják, az összes bajtársamat, kinyírták, és mind odaveszett. Végignéztem akkor, sok elesett katonával együtt, ahogy mind a 20 embert kinyírják, az ellenséges oldalon álló emberek zaja. Olyan volt, mint amikor a Menyusnak az összes haverja felakasztotta magát, mert ők nem mehettek ki Norvégiába, Ludwig díjjal együtt. A kibaszott életbe, de durva látvány volt. Utána valahogy sikerült bekómázni, és egy katonai sport korházban tértem magamhoz, ahol azt mondták, hogy egy hétig nem lehetett semelyik balesetet szenvedett hadisérülttel kommunikálni, állítólag, vagy több százan voltak, akik a lábukra, vagy a kezükre megsérültek, és mind valami szimbiózis rohamot kapott. 

Abban az egyben reménykedtünk, hogy lehet, megtaláljuk azt az erdőt, amit az elesett bajtársaimmal láttam, mindenkinek elmondtam, hogy van egy hely, ami úgy néz ki, hogy el van szigetelve, és ott talán biztonságba lennénk. 

Felépülésünk után, persze, hogy még azt a szar rehabilitációs helyet is lebombázták ezek az rohadékok, el kellelt még onnan is menekülni, olyan volt, mintha az egész világ meghalt volna.