Érzem ahogy fekszek az ágyamon, a mellkasomban minden pillanat ott tombol. Mintha egy kibaszott fogoly lenne, a bordáim a rácsok, a húsom meg maga a fal, mintha kiakarna törni, de mást nem tud, csak kétségbe esetten jelezni, hogy hé, állj fel, nem teheted ezt. Pedig csak néha a csendre lenne szükségem. Nem, akkor sem, kurva gyorsan álljál fel, nem hagylak pihenni... és csak zakatol, tovább zakatol. Tényleg nem hagy. Pedig az órámat is beállítottam, csak egy harminc perce feküdtem le, de már nem tudom elviselni ezt a folytonos kalapálást. Tudja, hogy nem vagyok gyenge, akármennyire is szeretek a saját saramban patetikusan vergődni, ő igazából átlát rajtam, neki nem tudok hazudni, pedig folyamatosan azt teszem.

Yaphet Kotto

Fel tudod sorolni a kedvenc punk zenekaraidat, amik Y-nal kezdődnek? Nem sok van, mi? Számomra nem csak ebben különleges a Yaphet Kotto. Kevés zenekar van, ahol ennyire érezni tudom minden beütés és minden pengetésnek a hangját, talán csak az End Of A Year pár dalával vagyok így, amik ennyire szenvedélyesen tudnak megszólalni, hogy ennyire odaadják magukat, még ha cserébe nem kapnak, de igazából nem is várnak semmit, mert mit is várhatnának? Ez nem egy kibaszott adok-kapok játék. A zenekar csak adni tud, a közönség pedig elvenni. Persze, ha pénzről van szó, akkor már más a helyzet, de nem hinném, hogy a Yaphet Kotto valaha is jól megtudta tömni a saját zsebeit a jól megérdemelt zsidó arannyal.

Akárhányszor meghallom a Syncopated Synthetic Laments for Love elejét, ahogy a gitárok lassan begerjednek és nem csak, hogy emlékeztetnek frusztráltságaidra, de egyenesen arányosan növelik is azt a gitárok zúgásának hangerejével, felnézel az égre, a plafonra vagy csak kétségbe esetten nézel magad körül, a szád nyítva, mintha sikítanál: mert sikítanál, ordítanál, de nem megy, nem. Majd a dobverő megszólal, egy-kettő-három-négy. Kezdődik. Jöhet bármi.
Igazából bármelyik számot kiemelhetném, ami az urbánus világunk okozta közönyösséget, kétségbe esettséget és paranoiát vetíti ránk, szinte mindegyiknek van olyan pillanata, ami annyira őszinte tud lenni, hogy ha még a dalnak a többi részében elbaszott lassú részek is következnek, amik néha inkább jönnek le hatásvadászként, mint őszinte kirohanásként, még akkor is.

Mindenképpen fontosnak tartom kiemelni, hogy a Yaphet Kotto nem csak érzelmi, de politikai síkon is futtatta az üzeneteit, és bár ezek számunkra nem feltétlen mondanak sokat, egy bevándorló amerikai számára sokszor magát a világot jelenthették, amiben kénytelenek élni. „Politikai emo”, ilyesmi jelzőt is hallottam már a zenekarra, de milyen lenne egy punk zenekar, ha nem „emo”? Úgy értem, egy punk zenekarban most akkor kajak nincsenek érzelmek, emotional dolgok? Nagyon nem szeretem ezt a jelzőt, bár lehet csak azért, ami a kétezres években lement ámokfutást az MTV-ben jellemezte, és sokan emo, emocore, screamo meg metalcore-nak nevezték. Vagy a franc sem tudja, igazából szarok is bele, egyáltalán nem érdekel, ahogy az sem, hogy egyesek szerint idegesítő a néger csóka hangja a Yaphet Kotto-ból, pedig szerintem pont az (is) emeli ki az átlagból, hisz számomra egy teljesen egyedi énekstílust mutatott be, hogy tessék, így is lehet csinálni.

Ma kezdtem el több, mint 400 rar és zip fájt kicsomagolgatni, nézni, hogy ugyan milyen zenék lehetnek ezek. Nagy részük új számomra, valószínűleg ebből 60% teljesen közönyös, vagy még rosszabb lesz, de azért mindenképpen beléjük hallgatok legalább egyszer. Igazából a diszkógráfiákat utálom a legjobban, mert ugyan ott minden dal ott van, de egy helyen vannak a legszarabbak és a legjobbak is. És azért a szart hamarabb észreveszem, mint a jót. Sajnos.
Nem azért gyűlt össze ennyi zene, mert annyira nagy letöltő guru lennék, egyszerűen lassan haladok, mert szívesebben hallgatok és elemzek számomra kedves példányokat még az „előző fogásokból”. Kettővel ezelőtti fogásom a Yaphet Kotto volt, utána pedig a Former Members Of Alfonsin és a Spitboy jött. De ez a két együttes már egy másik sztori, a lényeg itt, hogy ha találok valami kavicsot a kőtengerben, ami számomra fénylik, addig-addig fogdosom és nézem, amíg gyémánttá nem válik. Vagy el nem kopik.

Most pedig jobb, ha elindulok Karak és Ninpulators koncertre, őket még soha nem láttam. Pedig már voltam Ninpulators koncerten, írtam is róluk! Csak hát úgy nézni, őket, hogy közben egy fél szinttel lejjebb vagyok és egy fal takarja a zenekart, mialatt én meg jegyet szedek... hát úgy nem volt egy nagy élmény. Talán majd ma.

A tudás hatalom:
http://www.last.fm/music/Yaphet+Kotto
http://www.councilrecords.com/ykotto/ykotto.html
http://www.ebullition.com/catalog43.html
http://www.bandtoband.com/index.php?Page=Search&BandId=5735

A letöltés szabadás:
http://www.mediafire.com/?fcpemlwdbz5
http://www.mediafire.com/?12mtabgjyyw