Keress cikket nálunk és baráti oldalainkon egyaránt!
Sorozataink
FUCK YOU 2011
2011-es rinyálás
FUCK YEAH 2009
2009, a kurva anyád!
Akikről anyád sem hallott
Bemutatni azokat a zenekarokat, akikről olyan kevesen tudnak, hogy beleférnének egy félig teleszart Toi-Toi-ba.
Szíp Magor Artistáink
Csak a hazai, more!
Saturday night holocaust
Minden szombaton 17:00-kor a zenei pokol bugyraiba merülünk.
Jól nézd meg
Videók. Klipek. Satöbbi.
Zenekarok, amiket utálni fogsz
Zenekarok, amik egész biztosan szívből rühelltek, kedves önmegvalósításfüggő punkrokkerek. Fáj, for, frí, van, offblaszt!
------------------------------------
Amit eddig nem tudtál az oldalról
FAQ, GYIK, és egyéb érdekes adatok az oldalról.
margitosz:
Nekem is tetszenek a fiuk zenéje annál inkább is mert az egyik banda tag az én fiacskám! LESS tha... (2012.03.12. 15:18)Kritikus Kedd #3
Alvensson:
csatlakozom az elöttem szólóhoz!
az külön érdekes, és számomra mondjuk örömteli, hogy mindenben po... (2012.03.08. 12:35)hetvenhét
neverlivetosee:
@Vasárnapi húsleves: áh, ne is mondjad, volt erről kis vita a szerkesztőségben, de csak utólag...
... (2012.03.07. 15:07)Kritikus Kedd #1
A Sonic Youth-ról nem hiszem, hogy bárkinek is kéne akár egy sort is írnom, így vagy úgy biztos találkozott a zenekarral. Nem feltétlen azért, mert annyira jó (az amúgy is szubjektív), hanem mert egyszerűen aki jobban beletemetkezik az olyan zenék hallgatásába, amivel például ez a blog is foglalkozik, akkor nem tud elmenni úgy mellette, hogy legalább észre ne vegye, hogy ez is létezik a világon.
Foglalkozzunk inkább Kevin Kibaszott Macellister-rel. Nem vágjátok, hogy ki ő? Pedig őt tényleg mindenki ismeri, még az is, aki hírből se hallott a Sonic Youth-ról. Jól van, akkor hívjuk a polgári nevén, Macaulay Culkin-nak. Valamiért minden zenekarnak a korai hanganyagaik tudnak a legjobban megfogni, igen kevés kivétellel, ez jelenesetben is igaz természetesen. Viszont egy olyan zseniális húzás mellett nem lehet elmenni, hogy Culkin-nal egy klipben szerepelni, rázni a fejünket és nézni, ahogy a reménytelen baba szemeivel bambán néz a kamerába, és közbe csücsörít, mintha Maria Geronazzo hasonmás versenyre készülne. Belegondolva Culkin általam megismert karrierjére, és ahogy a szereplésével összevetem a klipben, mintha saját szerencsétlenségünk mosolyogna vissza, miközben a megszokott vasárnapi kínos semmittevésünkből próbálnánk kitörni úgy, hogy állandóan egy görbe tükröt tartanak elénk. Egy elég bizarr és elbaszott tükröt, amit ha jobban megnéznénk, talán rájönnénk, hogy nem is a tükörrel van a baj.
Érzem ahogy fekszek az ágyamon, a mellkasomban minden pillanat ott tombol. Mintha egy kibaszott fogoly lenne, a bordáim a rácsok, a húsom meg maga a fal, mintha kiakarna törni, de mást nem tud, csak kétségbe esetten jelezni, hogy hé, állj fel, nem teheted ezt. Pedig csak néha a csendre lenne szükségem. Nem, akkor sem, kurva gyorsan álljál fel, nem hagylak pihenni... és csak zakatol, tovább zakatol. Tényleg nem hagy. Pedig az órámat is beállítottam, csak egy harminc perce feküdtem le, de már nem tudom elviselni ezt a folytonos kalapálást. Tudja, hogy nem vagyok gyenge, akármennyire is szeretek a saját saramban patetikusan vergődni, ő igazából átlát rajtam, neki nem tudok hazudni, pedig folyamatosan azt teszem.
Yaphet Kotto
Fel tudod sorolni a kedvenc punk zenekaraidat, amik Y-nal kezdődnek? Nem sok van, mi? Számomra nem csak ebben különleges a Yaphet Kotto. Kevés zenekar van, ahol ennyire érezni tudom minden beütés és minden pengetésnek a hangját, talán csak az End Of A Year pár dalával vagyok így, amik ennyire szenvedélyesen tudnak megszólalni, hogy ennyire odaadják magukat, még ha cserébe nem kapnak, de igazából nem is várnak semmit, mert mit is várhatnának? Ez nem egy kibaszott adok-kapok játék. A zenekar csak adni tud, a közönség pedig elvenni. Persze, ha pénzről van szó, akkor már más a helyzet, de nem hinném, hogy a Yaphet Kotto valaha is jól megtudta tömni a saját zsebeit a jól megérdemelt zsidó arannyal.
Akárhányszor meghallom a Syncopated Synthetic Laments for Love elejét, ahogy a gitárok lassan begerjednek és nem csak, hogy emlékeztetnek frusztráltságaidra, de egyenesen arányosan növelik is azt a gitárok zúgásának hangerejével, felnézel az égre, a plafonra vagy csak kétségbe esetten nézel magad körül, a szád nyítva, mintha sikítanál: mert sikítanál, ordítanál, de nem megy, nem. Majd a dobverő megszólal, egy-kettő-három-négy. Kezdődik. Jöhet bármi. Igazából bármelyik számot kiemelhetném, ami az urbánus világunk okozta közönyösséget, kétségbe esettséget és paranoiát vetíti ránk, szinte mindegyiknek van olyan pillanata, ami annyira őszinte tud lenni, hogy ha még a dalnak a többi részében elbaszott lassú részek is következnek, amik néha inkább jönnek le hatásvadászként, mint őszinte kirohanásként, még akkor is.
Mindenképpen fontosnak tartom kiemelni, hogy a Yaphet Kotto nem csak érzelmi, de politikai síkon is futtatta az üzeneteit, és bár ezek számunkra nem feltétlen mondanak sokat, egy bevándorló amerikai számára sokszor magát a világot jelenthették, amiben kénytelenek élni. „Politikai emo”, ilyesmi jelzőt is hallottam már a zenekarra, de milyen lenne egy punk zenekar, ha nem „emo”? Úgy értem, egy punk zenekarban most akkor kajak nincsenek érzelmek, emotional dolgok? Nagyon nem szeretem ezt a jelzőt, bár lehet csak azért, ami a kétezres években lement ámokfutást az MTV-ben jellemezte, és sokan emo, emocore, screamo meg metalcore-nak nevezték. Vagy a franc sem tudja, igazából szarok is bele, egyáltalán nem érdekel, ahogy az sem, hogy egyesek szerint idegesítő a néger csóka hangja a Yaphet Kotto-ból, pedig szerintem pont az (is) emeli ki az átlagból, hisz számomra egy teljesen egyedi énekstílust mutatott be, hogy tessék, így is lehet csinálni.
Ma kezdtem el több, mint 400 rar és zip fájt kicsomagolgatni, nézni, hogy ugyan milyen zenék lehetnek ezek. Nagy részük új számomra, valószínűleg ebből 60% teljesen közönyös, vagy még rosszabb lesz, de azért mindenképpen beléjük hallgatok legalább egyszer. Igazából a diszkógráfiákat utálom a legjobban, mert ugyan ott minden dal ott van, de egy helyen vannak a legszarabbak és a legjobbak is. És azért a szart hamarabb észreveszem, mint a jót. Sajnos. Nem azért gyűlt össze ennyi zene, mert annyira nagy letöltő guru lennék, egyszerűen lassan haladok, mert szívesebben hallgatok és elemzek számomra kedves példányokat még az „előző fogásokból”. Kettővel ezelőtti fogásom a Yaphet Kotto volt, utána pedig a Former Members Of Alfonsin és a Spitboy jött. De ez a két együttes már egy másik sztori, a lényeg itt, hogy ha találok valami kavicsot a kőtengerben, ami számomra fénylik, addig-addig fogdosom és nézem, amíg gyémánttá nem válik. Vagy el nem kopik.
Most pedig jobb, ha elindulok Karak és Ninpulators koncertre, őket még soha nem láttam. Pedig már voltam Ninpulators koncerten, írtam is róluk! Csak hát úgy nézni, őket, hogy közben egy fél szinttel lejjebb vagyok és egy fal takarja a zenekart, mialatt én meg jegyet szedek... hát úgy nem volt egy nagy élmény. Talán majd ma.
Valami mexikói(?) banda tök jó zenéje, élőben rántották fel egy stúdióban. Nem igen tudok mit hozzáfűzni, talán csak annyit, hogy tökre tetszik az ének, illetve a zene is, de csak mert ilyen fasza az ének!
Most egy olyan bandáról fogok írni, mely a „földönűlve-kannásbor-punkokat” (már ha még vannak ilyenek...nem vagyok már 16 éves, lehet kissé le vagyok maradva trendügyileg) és a HC arcokat nem nagyon mozgatja meg, kiknek szigorú arckifejezése mellett Henry Rollins „tábornok tekintete” is lófasz.
A Devo, és alapvetően a 80-as alter szinti-pop-punk hatását megtalálni a „magyar színtérben”, kb. halott ügy. Persze volt egy Bizottság, Kontroll csoport – melyeknek köze sem volt a szintipop-punk-hoz - , és hasonszőrű társaik, de abból meg maradt kb. néhány fekete lyukas történet egy nagybácsitól, és kész...Az okokat felesleges lenne boncolgatni, főleg egy olyan ország tekintetében, melyet lazítós 25-30 év késéssel, 1981 körül kapott el a jampi láz..
Csajom szerint „a devo kretén zene”. Az egy dolog hogy abszolút nem ért hozzá, de a vicc az egészben hogy ráhibázott. Csupa nerd, programozó ( helloGábor: D ), és rendszergazda tekintetű arc, kezeslábasban, műanyag, piros piramis alakú izékkel a fejükön. Hülye szemüvegek, konszolidált cyberpunk formák, analóg szintik, és géphangok. Mindehhez adjunk hozzá egy jó adag 80-as évekbeli futurisztikus minimalizmust, muzikalitást, kis sci-fi romantikát, sok iróniát, és mindezt itassuk át némi pozitív hozzáállással. Valami ilyesmiről van szó.
Csak 20-30-40 percre felejtsétek el a metalzone torzítós gitárokat, a géppuskakezű és lábú mutatványos dobosokat ; nagyjából ennyi idő egy lazítós Devo lemez. És érdemes ennyit rászánni, mert egész egyszerűen jó. És elnézést azoktól, - és riszpekt azoknak - akiket felháborít az, hogy alapvetően nem feltételezem a punk/HC arcok nagy részéről hogy valamibe is nézi a Devo-t. Ez nem fasizmus, csak szimpla realitás; mivel tapasztalataim szerint lesem szarja a srácok nagy része az alapabbnál alapabb dolgokat. Egyes zenekarok ha nem is tetszenek, nem jön be a szinti, mert buziság, és csak a csordaének meg mittudomén, akkor is jó tudni, hogy az adott banda milyen ponton helyezkedik a punkzene Iggy Pop-tól napjainkig vezető útján.
És akkor most ellőve az összes "okoskodós patron".
Meglehet, hogy vagyunk vagy 20-an országszerte – és 83-an közép Európa szerte - , akik e három betű láttán csak másodsorban gondol a japán foci válogatottra ( a gyengébbek kedvéért: Japan Football Association, mert ugye tudjuk, egyes körökben sikk utálni a focit , a tapasztalatok szerint).
A Jodie Foster's Army-ról is illő lenne néhány szót összerántani, és ezt most meg is teszem. Hogy miért? Mert a JFA a világ legkurvajóbb bandája, ez kétségtelen...aki mást mond az, mittudomén, mondjuk „leszopott egy lovat”.
A velük való megismerkedés egészen más megvilágításba helyezi a manapság elkurvult és buzis skatepunk kifejezést. A sok kapucnis metroszexuál kisgyerek, hardcore-nak és skatepunknak nevezi a zenét amit hallgat, de mi ugye erre nem alapozunk. Alapvetően, - és kellőképpen következetesen - nem hiszünk olyannak, aki szemmagasságnál feljebb emeli azt a kurva fényképezőgépet, vagy olyannak, aki csak „OMG:(„-t válaszol arra, mikor érzékletesen elküldtük őt a gecibe egy hangulatos,és felettébb egyoldalú szájkarate alkalmával.
Miután mindannyian végigpubertáltuk az aktuális évtized első éveiben a Blink182-szerű kamuskatepunk-ot (nem mintha nem lettek volna jók azok a másolt kazetták, a zöld tornacipők, a Hervis-es deszkák, és a Tony Hawk 1), akkor most megpróbálhatjuk tisztázni a dolgokat.
1981.Miközben itthon a lakótelepi srácok baszták Hungária-Neoton Familia kombót, addig kicsit távolabb, dél kaliforniában a deszkás szubkultúra durván virágzott. A JFA tagjai is erről a színtérről kerültek össze, miután összehaverkodtak néhány „bomb the street” ( „utcai szörfözés”) akció, és félcsövezés következtében. Az alapító Briann Bannon énekes, és egy fekete basszeros srác , a hangzatos nevű Cornelius volt. Később csatlakoztak a többiek is, és megalkották ezt a nagyon kreatív nevű formációt. A JFA a „deszkás punk” dolog első bandái közé tartozott, mint pl az Agent Orange, a Gang Green, Big Boys vagy a korai Suicidal. Később persze – de még a 80-as évek elején/közepén - az amerikai punkban alap tényező volt a gördeszka, sok olyan banda is nyomta, akiknek szövegeiben és arculatában nyomát sem lehetett felfedezni a deszkázásnak (pl Germs, Henry Rollins, Minor Threat, RHCP stb. )
A JFA zenéje folyamatosan változott az évek során, de sosem lett gagyi, mint pl a Circle Jerks. A legértékelhetőbb ebben a zenekarban az, hogy megvolt a kísérletező kedvük; bár igaz, a kor zenekarai általánosságban sem voltak annyira vaskalaposak, mint a mostani HC/punk brigádok.
A korai JFA anyagok, kíméletlenek; a legjobb oldschoolHC/speedpunk, a Beastie Boys Some old Bullshit-je mellett, amit valaha is halottam. Negyven másodperces számok, surf rock klasszikusok feldolgozásai (ami arról tett tanúbizonyságot, hogy ezek a srácok amúgy elég jól tudnak zenélni..), artikulálatlan ordibálás egy amúgy is totál szar hangú gyerektől, és nevetséges, de hatalmas szövegek( „Surf punks we're not, skateboard we do!”, „ Cokes and Snickers all i need, health Sucks, health sucks!” )
Rövid shortok, Independent vagy Thrasher pólók, mezítláb a Vans tornacipőben, oldschool gördeszkák, és szörfös, reverbes, szakadt gitár.
Később sem romlott a dolog, több lett a kísérletező kedv is. Hol funky üti fel a fejét (Lowrider , és Funkadelic feldolgozás), hol szörf rock, sőt, afrikai dallamok. A 80-as vége fele képbe jött a billentyű is, a TSOL után szabadon. Ez is királyság.
Szóval, ha nem is a hardkóór szcéna etalonja, akkor is, a JODIE FOSTER'S ARMY legalább annyira „háttérben megbúvó, de markáns” jelenség, mint a japán foci.
Legendás, esetleg kevésbé legendás vizuális/audio-vizuális alkotások, melyeket látnod kell. Minimál dumával.
Red Hot Chili Peppers - Dead Kennedys - Me And My Friends
Kibaszott funky, nyomjátok ti is! Persze csak hatásvadászat kedvéért volt benne a DK neve, de azért elég kúl így is Peligroval, nem?
UPDATE: valamiért faszán nem hozza be a vidit, elsőnek Newborn jött be (ez hogy hogyan sikerült, azt nem tudom), most meg azt írja ki, hogy nem elérhető, ami nem igaz, mert itt megleshetitek: https://www.youtube.com/watch?v=TVnfrnPFkWc