A Sonic Youth-ról nem hiszem, hogy bárkinek is kéne akár egy sort is írnom, így vagy úgy biztos találkozott a zenekarral. Nem feltétlen azért, mert annyira jó (az amúgy is szubjektív), hanem mert egyszerűen aki jobban beletemetkezik az olyan zenék hallgatásába, amivel például ez a blog is foglalkozik, akkor nem tud elmenni úgy mellette, hogy legalább észre ne vegye, hogy ez is létezik a világon.

Foglalkozzunk inkább Kevin Kibaszott Macellister-rel. Nem vágjátok, hogy ki ő? Pedig őt tényleg mindenki ismeri, még az is, aki hírből se hallott a Sonic Youth-ról. Jól van, akkor hívjuk a polgári nevén, Macaulay Culkin-nak. Valamiért minden zenekarnak a korai hanganyagaik tudnak a legjobban megfogni, igen kevés kivétellel, ez jelenesetben is igaz természetesen. Viszont egy olyan zseniális húzás mellett nem lehet elmenni, hogy Culkin-nal egy klipben szerepelni, rázni a fejünket és nézni, ahogy a reménytelen baba szemeivel bambán néz a kamerába, és közbe csücsörít, mintha Maria Geronazzo hasonmás versenyre készülne. Belegondolva Culkin általam megismert karrierjére, és ahogy a szereplésével összevetem a klipben, mintha saját szerencsétlenségünk mosolyogna vissza, miközben a megszokott vasárnapi kínos semmittevésünkből próbálnánk kitörni úgy, hogy állandóan egy görbe tükröt tartanak elénk.
Egy elég bizarr és elbaszott tükröt, amit ha jobban megnéznénk, talán rájönnénk, hogy nem is a tükörrel van a baj.