Kiégés
Szeretek úgy belekezdeni dolgokba, hogy mindent beleadok, amim csak van. Tényleg, úgy ahogy van, még ha egy kis pöcsségről is van szó, vagy ha a feladat az, hogy fejjel menjek a falnak, hát hajrá. Aztán utólag ráérek gondolkodni, hogy mennyire is voltam hülye, hogy ilyen felfogással kezelem a dolgokat.
Évente egyszer-kétszer mindig elkap egy olyan időszak, ami teljesen kiéget belülről és kívülről egyáltalán, sokan alig ismernek rám ilyenkor. Egy átlagos balekről egy VÉRBELI balfaszra vált át ilyenkor a személyem. Napjaimat pöcslógatáson kívül nem is nagyon töltöm mással. Sikerült most is egy ilyennek telibe találnia, általában fel vagyok rá készülve, de most annyira vak voltam, hogy csak néztem, ahogy jön szembe velem, majd szépen pofán basz.
I säw that look in your eyes
Két évvel ezelőtt ilyenkor, mikor éppen csak szereztem egy dobost az akkor alakuló „indie” zenekaromba, nem is gondoltam volna, hogy mennyire komolyra fognak a dolgok válni a bandával kapcsolatosan. Nem volt még zenekarnevünk se, csak két és fél számunk, kint fagyoskodtunk egy büdös, koszos garázsban és jól éreztük magunkat. Az új év azonban sok dolgot hozott az életünkbe. Egy új tagot, illetve valahol ténylegesen egy „közös élet” kezdetét hozta. Koncertek, lemezfelvétel, rengeteg próba, megőrülés, pszichózis és új barátok szerzése.
Jött egy újabb év, mely még több élménnyel gazdagított minket, a fentebb felsoroltakat minimum megkétszereztük, illetve sikerült még egy román turnét is beiktatnunk. Viszont ezzel egy időben el is kezdtünk indulni a lejtőn. Talán pont a romániai turnéval kezdődött? Tudni illik, egy másik basszusgitárossal voltunk kénytelenek menni sajnos.
Azonban a problémák nem merültek ki itt. Kezdtünk elakadni a számírásoknál, kezdtünk nem figyelni a másikra, hogy ki mit akar, néha meg pont hogy nagyon is figyeltünk arra, hogy mit NEM akar a másik, ezért kb egy rövidebb albumnyi anyagunk el is veszett, szerintem.
El is kezdtünk beszélgetni erről, már nyár vége felé, mikor belekezdtünk az új anyag felvételébe, hogy akkor lehet, hogy gondok lesznek a tovább haladással, a zenekar jövőjével. Vicces az-az egészen, hogy amúgy szerintem szinte minden próbán nagyon jól éreztük magunkat, nem is volt bajunk annyira a másikkal, nem pikkelt senki se semmire.
De a vég elérkezett, éppen hogy kiadtuk a kislemezünket, szépen húzhattuk is le a rolót.
És ez megtört. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog, sőt, csak arra számítottam, hogy „na majd kezdek egy másik zenekart, mint bármikor máskor”, de nem, ez itt teljesen más már. Vége a közös életünknek. Már nem fogok bohócot csinálni magamból három, ötven, vagy kétszáz ember előtt, már nem fogok beleadni semmit sem koncerteken, mert már vége, ennyi volt, a dalok nem fognak szólni többet élőben.
Ez, és a szokásos magánéleti gondok, egyszerűen már túl sok volt nekem. Így hát nem is írtam mostanában a blogra. De ideje felkelnem, leporolnom magam és tovább állnom. Kezdetnek megteszi ez a poszt is.
