Meglehet, hogy vagyunk vagy 20-an országszerte – és 83-an közép Európa szerte - , akik e három betű láttán csak másodsorban gondol a japán foci válogatottra ( a gyengébbek kedvéért: Japan Football Association, mert ugye tudjuk, egyes körökben sikk utálni a focit , a tapasztalatok szerint).

 A Jodie Foster's Army-ról is illő lenne néhány szót összerántani, és ezt most meg is teszem. Hogy miért? Mert a JFA a világ legkurvajóbb bandája, ez kétségtelen...aki mást mond az, mittudomén, mondjuk „leszopott egy lovat”.

A velük való megismerkedés egészen más megvilágításba helyezi a manapság elkurvult és buzis skatepunk kifejezést. A sok kapucnis metroszexuál kisgyerek, hardcore-nak és skatepunknak nevezi a zenét amit hallgat, de mi ugye erre nem alapozunk. Alapvetően, - és kellőképpen következetesen - nem hiszünk olyannak, aki szemmagasságnál feljebb emeli azt a kurva fényképezőgépet, vagy olyannak, aki csak „OMG:(„-t válaszol arra, mikor érzékletesen elküldtük őt a gecibe egy hangulatos,és felettébb egyoldalú szájkarate alkalmával.

Miután mindannyian végigpubertáltuk az aktuális évtized első éveiben a Blink182-szerű kamuskatepunk-ot (nem mintha nem lettek volna jók azok a másolt kazetták, a zöld tornacipők, a Hervis-es deszkák, és a Tony Hawk 1), akkor most megpróbálhatjuk tisztázni a dolgokat.

1981.Miközben itthon a lakótelepi srácok baszták Hungária-Neoton Familia kombót, addig kicsit távolabb, dél kaliforniában a deszkás szubkultúra durván virágzott. A JFA tagjai is erről a színtérről kerültek össze, miután összehaverkodtak néhány „bomb the street” ( „utcai szörfözés”) akció, és félcsövezés következtében. Az alapító Briann Bannon énekes, és egy fekete basszeros srác , a hangzatos nevű Cornelius volt. Később csatlakoztak a többiek is, és megalkották ezt a nagyon kreatív nevű formációt. A JFA a „deszkás punk” dolog első bandái közé tartozott, mint pl az Agent Orange, a Gang Green, Big Boys vagy a korai Suicidal. Később persze – de még a 80-as évek elején/közepén - az amerikai punkban alap tényező volt a gördeszka, sok olyan banda is nyomta, akiknek szövegeiben és arculatában nyomát sem lehetett felfedezni a deszkázásnak (pl Germs, Henry Rollins, Minor Threat, RHCP stb. )

A JFA zenéje folyamatosan változott az évek során, de sosem lett gagyi, mint pl a Circle Jerks. A legértékelhetőbb ebben a zenekarban az, hogy megvolt a kísérletező kedvük; bár igaz, a kor zenekarai általánosságban sem voltak annyira vaskalaposak, mint a mostani HC/punk brigádok.

A korai JFA anyagok, kíméletlenek; a legjobb oldschoolHC/speedpunk, a Beastie Boys Some old Bullshit-je mellett, amit valaha is halottam. Negyven másodperces számok, surf rock klasszikusok feldolgozásai (ami arról tett tanúbizonyságot, hogy ezek a srácok amúgy elég jól tudnak zenélni..), artikulálatlan ordibálás egy amúgy is totál szar hangú gyerektől, és nevetséges, de hatalmas szövegek( „Surf punks we're not, skateboard we do!”, „ Cokes and Snickers all i need, health Sucks, health sucks!” )

Rövid shortok, Independent vagy Thrasher pólók, mezítláb a Vans tornacipőben, oldschool gördeszkák, és szörfös, reverbes, szakadt gitár.

Később sem romlott a dolog, több lett a kísérletező kedv is. Hol funky üti fel a fejét (Lowrider , és Funkadelic feldolgozás), hol szörf rock, sőt, afrikai dallamok. A 80-as vége fele képbe jött a billentyű is, a TSOL után szabadon. Ez is királyság.

Szóval, ha nem is a hardkóór szcéna etalonja, akkor is, a JODIE FOSTER'S ARMY legalább annyira „háttérben megbúvó, de markáns” jelenség, mint a japán foci.