Mostanában elég inaktívnak tűnünk, de ez kurvára nem igaz. Na jó, blogügyileg azok vagyunk, mert hát mikor frissítettünk már, de azért mindenkinek meg van a kis saját dolga. Hogy a többiekkel mi van, nem tudom, ezért csak a magam hülyeségét írom le:
- ki kellett adnom egy fanzine-t három hónap csúszás után
- folytatnom kellett a fanzine második részét (ez továbbra is folyamatban)
- zenekaros, koncertszervezősdi teendők (ezek dögunalmasak, ezért nem is írom le részletesebben, hogy mire is gondolok)
Szóval ja, emellett próbálok élni, új lakótársakat szereztem magam mellé, akiket amúgy nagyon szeretek, és tulajdonképpen nagyon örülök, hogy velük hozott össze a sors. Soha a büdös életben nem is gondoltam volna, hogy így alakulnak a dolgok. De tényleg, pont velük? Egy szóval lehetne jól körül írni az egészet: KIRÁLYSÁG.
Mint ahogy a tegnap estém is az volt Afterben.

Ahogy hazaértem melóból és a nagy bevásárlásomból, egy pohár kávéval ajándékoztam meg magam. Csak hogy helyre rakjam a dolgaimat. Tudjátok, ez az én kis legális drogom. Ha felakarok baszódni, alap dolog egy pohár kávé. Vagy üveg Kobra. (Ok, tudom, hype a kobra, engem is idegesít, de igazából leszarom magasról. Pláne, ha valami ennyire finom és OLCSÓ.)
A lényeg, hogy ma is kemény drogok nélkül kellett neki vágnom a budapesti éjszakának. Viszont ha herka nem is, de pár Forward To Death fanzine-nal fel voltam szerelkezve, amiktől szerencsésen meg is szabadultam. Sőt! Még csomóan kérdezgettek, hogy van-e belőle. Pedig ha tudnák, mennyire üres az egész...

Az első zenekar, akiknek a nevére sem emlékszek, állítólag legalább annyira üresek voltak, mint a perzine-om.  Ez pedig, azt hiszem nagy szó. Így nem igen bántam, hogy a pontos kezdést lekéstem.

Viszont a Random Chords-ot teljesen időben kaptam el. Pár dolgot sikerült levonnom, miközben hallgattam őket.

Elsőnek is, ezek a zenék akármennyire is próbálnak hanyagnak látszni, nagyon igénylik a jó hangzást. Persze nem szóltak rosszul, de akkor se volt teljes az összkép. Főleg a basszusgitár csendje idegesítet. Láttam, hogy a leányzó nagyon csűri a témákat, de nem hogy abból, ég az egésznek a mélységéből sem jött át semmi. Ez számomra nagyon kiábrándító volt. Ami szar ezekben a hangzás dolgokban, hogy sokan annak tudják be, hogy a zenekar hibája az egész, pedig nem! És itt is vagy egy rosszul elhelyezett és kihangosított (HA egyáltalán ki volt) erősítő, vagy maga a cucc gyenge teljesítménye, vagy… áh, kár ezen filózni. Lényeg, hogy számomra hiányzott a korrekt összképből ez az egész.
A másik, ami nagyon fejbevágott, hogy én még kicsi lehetek ehhez a zenéhez. Akármennyire jól vannak megírva a dalok, képtelen vagyok átadni magamat teljes odaadással a zenéjüknek. Nem igen tudom leírni ezt az egészet, ami megfogalmazódott bennem, pedig jó lenne most nagy okosságokat írni, azt a látszatott keltve, hogy értek a zenéhez, és mind emellett még jól is írok, de az igazság szerintem csak ennyi: fel kell nőnöm ehhez a rakenrolhoz.

Amikor nem csinál semmit az ember egy koncerten, csak néz ki a fejéből, és várja a fellépő zenekarokat, kurvára le tud hozódni az átszereléseken. Vagy nem tudom, lehet, ezzel csak én vagyok így, de a világból ki lehet kergetni engem ilyenkor egy hosszabb pöcsöléssel. Most viszont fanzine dílerként tevénykedtem és jópofiztam, hogy elég bevételre tegyek szert, gyorsabban elment az idő, mint annak kellett volna, hogy legyen. Így azt hiszem le is késtem sikeresen az Another Way első számát.

Nagyon örülök, hogy hazánkban van egy ilyen régóta működő jó banda hazánkban, mint ez a brigád. Komolyan, minden hanganyaguk tele van ötlettel, érzelemmel és őszinteséggel. Nem igen tudok beléjük kötni, akárhogy is szeretnék! Most, hogy lesz új hanganyaguk, kiváncsi leszek nagyon a végeredményre nagyon.
Legalább annyira, mint amennyire jól éreztem magam végre egy koncerten. Bár még mindig nehezen tudom megszokni Máté jelenlétét a zenekarban (pláne a hülye mozgását, haha), meg kell hogy mondjam, simán vannak újra olyan jók, mint amilyenek hármasban voltak. Tudni illik, számomra, mikor egyel kevesebbet számlált a banda tagsága, akkor nyújtották a legjobb arcukat élőben. Mint egy jól kitalált és elhelyezett street art cucc. Tudod, meglátod és abban a pillanatban megállít, akármennyire sietsz melóba vagy suliba, nem enged tovább, szinte magával ránt, kiszakít a hétköznapok szürkeségéből, az utca középszerűségéből. Na ilyen volt nekem a „klasszikus” felállás.
Úgy érzem, Mátéval kezdik újra elérni ezt a szintet, és ennek nagyon örülök. Nem tudom, mit kívánhatnék a zenekarnak, én csak a legjobbakat tudom mondani.
Another Way, szeretlek téged!

Ez egy tökéletes zárszó is lehetett volna amúgy. Sőt, talán jobb lenne már most leállnom az írással, de nem teszem, mert számomra nem ért még véget az éjszaka. Mint ahogy ebben a pillanatban is tart, 2:47 van, a net elszállt, a zakuszkás melegszendvicsemet leejtettem a földre, kölcsön bérletet majdnem elhagytam, nem érdekel, folytatom. Hisz az időt úgy se tudom megfordítani, net majd csak visszatér, a melegszendvicsnek meg amúgy se lett nagy baja, az a kis por és szemét csak jót tesz neki. Így mi rossz lesz most abból, ha folytatom ezeket a sorokat? Semmi.
Semmi. Semmi. Semmi sem történt az este. Nem raboltak ki, nem vertek meg, még csak meg majdnem kétmillió hülye ember lakóhelyéről). Számomra mégis tökéletes volt az este, hisz a barátaimmal töltethettem. Minden velük elmulatott időt áldani tudom, még ha az este csak egy töredékük is jelent meg. Nem ez számít, hanem az, hogy együtt voltunk, és erőt adtunk egymásnak egy következő szar napra, napokra, hetekre, hónapokra… Hogy túl éljük ezt az egészet. Kicsit könnyebben. Mert hát amúgy is menne, de együtt könnyebb. Vagy legalább is viccesebb. Röhögni meg jó dolog, jó dolgokat meg utálom kerülni.
Mint ahogy egy-egy írásnak a befejezését.

A képek illusztrációk