Hejj!
A héten ismét fanzine megjelenésekről adok hírcsokrot, és ez tök jó. Kezdjük is akkor:

Épp azon morfondíroztam a buszon ülve, Lawrence Arms-t hallgatva, hogy mennyire jó dolog, hogy új életet kezdtem, amikor eszembe jutott, hogy ez a zene olyan, mintha Isten írta volna, mert valahogy pont nekem szólt az a két sor a szövegben, meg a dallam is pont passzolt, you know wha' I'm talkin about, right? Na már most, én nem hiszek a képzeletbeli barátokban, de ha csak a játék kedvéért elfogadom, hogy Isten létezik, akkor innen egyenesen következik a kérdés, hogy milyen punkzenekart is alapítana ő. A Lawrence Arms tuti nem helyes válasz, erre rögtön rájöttem, bármennyire is királyak ezek a csikágói csibészek. A Black Flag sem az, tuti, ők túl emberiek, mielőtt valaki reflexből rávágná. Szóval adott a kérdés, unatkozó pánkok, ha Isten punkzenekart alapítana, melyik lenne az?

Mindenki maximum 2 zenekart választhat (abból úgyis maximum csak 1 lesz helyes), de indokolni kell, az ateista sátánista buzik meg bevehetik (az én tippjeimet megtartom magamnak, de azt nem ér mondani, hogy a Bad Brains az, mert azoknak is nagy a faszuk).

Let the game begin geci!

Elég gáz, hogy NÉGYEN (4) írjuk a blogot, és már vagy három napja nem volt új poszt.
Gondoltam megtöröm a csendet, és írok úgy általánosságban a blogunkról. Nem ígérem, hogy izgalmas is lesz, de hát üresjáratként jó lesz a poszt, nem?

Bl'ast! - Surf and destroy

Ha szereted a Black Flag-et vagy ha szeretnéd a Black Flag-et, de nem elég befogadható neked, akkor ez a te zenekarod. Szuper 8-as filmes klippért külön pirospont.

Ezen az 1983-ban alakult bandán meglátszik, hogy A Black Flag a kedvencük. Adj egy kis metált és hard rock-ot a B.F.-hez, és megkapod a Bl'ast-et.
Természetesen őket is, mint a Minutement, az SST Records adta ki nagyrészt. Persze besegített a Wishingwell is  az első lemeznél, de ez csak rész infó. Még annyit, hogy a stoner arcok sokt köszönhetnek nekik, mert kb majdnem az összes ilyen zenekar alap bandának állítja be a Bl'ast-et.

Itt az idő, készen álltok a mocsokra? Fel vagytok készülve, hogy a zenei pokol újabb bugyraiba merüljünk? Ajánlom, mert ez itt újra a Saturday Night Holocaust!
Ma, mint egy, az első rész közvetlen folytatásaként, a pop-punkot vesézzük ki.
Kezdjük is pár érdekes adattal.

Sziasztok!

Tegnap voltam koncerten. Jó volt. Persze most hazudok, na nem azért, mert a koncert olyan hűdeszar lett volna (mert amúgy az volt), hanem mert tényleg nem a szó klasszikus értelmében volt jó. Ugyanis rosszul megszervezett, pocsék, fos egy koncert volt ez, sőt, az egyik leggagyibb, amin valaha voltam. De mégis ott lebegett a levegőben a pánkszag.

Először is, nem akarok fikázni senkit, de aki csak szar bulikat tud szervezni, az inkább maradjon a seggén és csináljon inkább akármi mást, mert egy idő után kurvára idegesítő tud lenni, hogy mindig van egy XY beígért zenekar, meg nagy hype, aztán az egészből nem lesz semmi, csak a kis noname pukipánk support marad, és ehhez ezek a balfaszok még vigyorognak is, meg teszik a nagy színtérkúró szervezőarcot. Ez a tegnapi például meghirdetve sem volt sehol (!), a balfasz övcsatos trendi szervezőarc (akinek amúgy fogalma sem volt semmiről, pl kik a fellépők, meg ilyenek) mégis olyan nagy öntudattal osztotta az eszet mindenkinek, mintha mi mind a myvipes vagy faszomtudja milyenes jóbarátai lettünk volna. Na mindegy.
Leérkeztünk 7-re a Filterbe, mivel én is a fellépő zenekarok közül benne voltam az egyikbe, már voltam annyira bennfentes, hogy ne lepjen meg, hogy a beígért (direkt nem írtam, hogy leszervezett, figyelitek?) bandák közül a Kernel Panic nem lesz, a Dance or Die-nak csak a fele érkezett meg, vagy hogy csak egy gitárláda van. Mindegy, én azért szeretem a szar helyzeteket, mert azokból kiindulva szoktak megszületni a legmókásabb dolgok, és itt is ez történt, de ez csakis kizárólag a jelenlévő pár jóarcnak volt köszönhető, nem a szervezőknek.
A Lömbihead kezdett. Nem sokat tudok róluk, csak azt, hogy előző nap a Csepeli bulin ők is játszottak, és a myspace-es felvételeiket meghallgatva egy nyolcvanas évekbeli magyar punkzenekar jutott rögtön az eszembe, de nem mondom meg, hogy a Marina Revue-e az, vagy a Lenin Körút, vagy a Cirkáló, vagy a Herpesz. A produkciójuk meggyőző volt, igazi minimálzene a jobbik fajtából, Circle Jerks és egy másik feldolgozással, aminek az előadóját nem tudom, de az a szám ment a Ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső című filmben, amikor a srác elveszít mindent pókeren. Csekkoljátok őket, mert a fantázia meg az erő a fos hangosítás ellenére is átjött (nekem), csak egy kicsit hosszúra nyúlt már a végére.
Utána jöttünk mi, azaz a Formyfriends, és szerintem gecijók voltunk, de komolyan.
Ezekután következett az est fénypontja, a fél Dance or Die. Gecirossz volt az egész, egy gitár-ének, és egy dob felállással, de ehhez az estéhez ez kellett, és tényleg furcsa, de működött a dolog. Persze zenei orgazmusa gondolom senkinek sem volt, de ezt nem is várta azthiszem senki, élményszámba viszont nagyon is jó volt, annyira, hogy még én is énekeltem egy picit, amíg szájba nem basztak.
A negyedik fellépő pedig a Jólvanakkor nevezetű pukipoprokk formáció, akik olyanok voltak, mintha az Alvin és a mókusok frontembere közösült volna egy 4 éves óvodással, miközben azt üvöltözi, hogy kuki, meg kaki. De legalább kedves srácok voltak, meg a barátaik jót táncoltak rájuk.
Szóval srácok, ez az egész koncert, meg minden, olyan volt, mint az élet. Nevettünk, sírtunk, küzdöttünk, lazítottunk, és a végén egy hatalmasnak ígérkező, de annál kisebbett durranó katarzissal zártunk. Mert az élet szar. Összepakoltunk, és képzeletben felégettük a magunk mögött hagyott Filtert, meg az egész rohadt várost.
Ezekután megünnepelve ezt a fergetegesen gagyi, és valahol mégis bájos szart, amin mi mind fellépők voltunk, Ócsi mindenkit meghívott egy sörre, és elmentünk az Astóriára gyrosozni, meg megbeszélni, hogy egy kapcsolatba nem szabad teljesen odaadni magad a másik félnek, mert akkor ő megrág, kiköp, majd nevetve lehugyoz téged, és hogy zokniba törölni a gecit nem is olyan ciki.
Sziasztok!   

Minutemen - This Ain't No Picnic

A bandáról pár infó, aki nem ismerné őket.
1980-ban alakultak a Reactionaries (linkre kattintva tök legalálisan tölthetsz zenét) romjaiból. Első koncertjükön a Black Flagnek nyitottak, első lemezüknek pedig Greg Ginn volt a producere, illetve ő is adta ki az SST-nél. Be is indult az élet náluk, jöttek a lemezek, közös dzsemmelős lemez a Black Flaggel (Minuteflag), aztán az utolsó turnéjukat az REM-mel nyomták le.
Minden mehetett volna faszán tovább, csak hát az énekes meghalt egy balesetben. Így hát illedelmesen be is fejezte a zenekar a munkásságát.

Ajánlott dokumentumfilm:
We Jam Econo

Na mint ígértem, készültem mással, még pedig egy PFA interjúval. Próbáltam érdekes kérdéseket feltenni, de ez nem igazán sikerült, legalább is a válaszok hosszából ítélve. A kérdéseket a zenekar énekesének és basszerosának, illetve egyben a banda legmagasabb tagjának, Áronnak tettem fel msn-n keresztül. Aki szereti a gyors de cseles zenéket, az nézzen utána a zenekarnak, illetve olvassa az interjút!

Ma is elmarad a Saturday Night Holocaust, de csak azért, mert földrajzilag más helyen tartózkodik szerény személyem, illetve maga az adathordozó, amin a cikk van.
Holnap viszont már a távolság nem lesz akadály, úgy hogy be lesz pótolva, addig is várható ma egy másik poszt cserébe, persze még nem tudom mi, valamit csak ki találok.

Nagyon fáradt vagyok, de írnom kell.

Rég éreztem ilyen jól magam, hisz mostanában nincs is időm semmire, leginkább a saját kis faszságaimra. De még arra se, hogy jól érezzem magam.

Káosz az élet, ahogy ez az egész este is volt. Hempergés, dobálózás, részegség, másnál (mondjuk nálam) józanság. Illetve meglepődés, hogy nem vagyok vega, csak kevés húst eszek. Húha azta mindenit!

Indulás előtt aludtam egy félórácskát, hogy ne dobjam be a szunyát a csepeli héven, esetleg magában bent a teremben, ennek eredményeként viszonylat egész frissen sikerült megérkeznem szinte pont a PFA kezdésére. Mit is kéne tudni erről a zenekarról? Nem akarom lelőni a valamikor megjelenő írásomat (még nem tudom mikorra időzítsem), így csak annyit írok, hogy ezek a srácok aztán tudnak valamit. Például fejlődni és zenélni is. A szokásos szar csepeli hangzás, és az erősen illuminált állapotuk ellenére eléggé egybe volt a produkciójuk, leszámítva pár technikai malőrt, amiről nem feltétlen ők tehetnek. Ígéretes egy banda nagyon, újabban már az ének sem idegesít, ha képesek elviselni egymás hülyeségeit, egyik legfaszább magyar banda válhat belőlük.
Persze azért vannak bőven hiányosságaik, például Charles Bronson számot most sem játszottak, illetve a nem létező C.B. szám mellé beépíthetnének egy 97A-t is. Mondok is két nagyon jó számot e remek bandáktól, pl Youth Attack és Ballanced society / Kickflip. Hmm, srácok, megbeszéltük? Még szép.

Amit bírtam a PFA-ban, az már kevésbé volt meg a ForMyFriends-ben. Ez pedig az összeszedetség, tökösség és hogy a zene egésze valahogy legyen egyben.
Hát az első tulajdonság még annyira nem zavaró, inkább csak irritáló, hogy mennyit lehet szenvedni a beállásokkal és számok között. Második részben ide tartozik, illetve magához az egész fellépéshez. Jó utón vannak, de van még mit növeszteni srácok. A harmadikkal viszont egyre jobban állnak, eddig mindig úgy voltam velük, hogy baszki, mióta zenélnek ezek, és képtelenek az amúgy tök jól megírt számaikat rendesen lenyomni. Úgy látszik ezt ők is megunták és változtatni akarnak a dolgon. Ez folyamatban van, jól haladnak.
Összegezve, én már nagyon várom, hogy felvegyék a számaikat, mert van ötlet bennük, a finom kis dallamaikban és a néha már túlzó Kid Dynamite nyúlásokba átharapódzó cuccaikban is.

Na, ha a már ennél a három kritériumnál tartunk (összeszedetség, tökösség, zene legyen egyben), Plan Beer egyáltalán nem remekelt, sőt. Ellenben rájuk volt a legnagyobb hangulat, egy élmény volt. Egy időben nagyon menő volt ezt mondani, hogy "itt van XY zenekar, ők leszarnak mindent, csak az a fontos, hogy a barátaiknak zenéljenek, és ezt az XY zenekar milyen hitelesen teszi, blablabalbalbla". Na hát náluk ez koncerten megmutatkozott, hogy tényleg így van. És ez tök jó volt, igazából ez adta meg a hangulat alappilléreit, enélkül mocskosul szar lett volna az egész, mert aznap este talán ők szóltak a legszarabbul (önhibájukon kívül), ők pöcsöltek a legtöbbet beállással és egyéb faszságokkal és ők voltak a legszétesettebbek is. Más kérdés, hogy ez a szétesetség indokolható (jogosan) a hangzással, hisz ha a dobos, vagy akár bárki más nem hallja normálisan zenésztársát, mégis mi a fasz alapján haladjon? Szóval ja, ezt benézték ilyen szempontból a srácok, ellenben számomra az egyik legnagyobb hangulatot ők hozták. Ja és a legjobb feldolgozásokat is!

A Kultúrkörrel sajnos be kell, hogy valljam, mindig is úgy voltam, hogy valahogy sehogy. Ez most baszott nyomorultul hangzik, de tényleg. Kismilliószor játszottunk már együtt velük, de valahogy sose volt alkalmam teljesen végig nézni egy koncertjüket sem.  Na ezen most változtattam. És megérte. Bár az ő zenei stílusukkal a világ végére lehetne engem kergetni, mégis sikerült bent tartaniuk, hisz ők fentebb említett szentháromságnak tökéletesen megfeleltek, továbbá olyan családi hangulatot termetettek, melyet tök jó volt megélni. Oi ide, oj oda, shalom amoda, itt meg a kaloda, fasza volt nagyon, nem bántam meg, hogy még őket végig néztem.

Már csak azért sem, mert így részese lehettem a Planbeer-ForMyFriends társaságnak egy kicsit, legalább is amíg utaztunk, illetve gyorséttermi kaját vásároltunk más pénzén. Nem, nem anyuén, övét már nagyon régen elköltöttük. Legalább is én.
De erről nagyon nem szeretnék írni, mert büdös vagyok és álmos, és különben is, kit érdekel a szaros életem, amit amúgy sem szívesen osztok meg bárkivel, hmm?

Egy kis ajánló annak, aki nem ismerné:

Még több huncutság itt:
http://www.stagedivecomics.com

- Ez a te interjúd, nincs is mit kérdezned tőlem?
- Hát, akkor most ti most teljesen eladtátok magatokat?

Hejj! Amíg képtelen vagyok összekapni magam, addig itt van egy hírcsokor, fanzine megjelenésekről:

Reaction #4

Megjelent a Reaction fanzine 4. száma!
Interjúk: Amulet, Bane, Donnybrook, Earth Crisis, Go It Alone, Have Heart, In Blood We Trust, Miles Away.
Kapható a következő boltokban: Wave, Underground Store, Casual Streetwear.

Megrendelhető a reactionzine@gmail.com címen és a www.myspace.com/reaction_hc_zine honlapon. A 32 oldalas, A4-es formátum ára 200 Ft.

Emellett megrendelhető a Nothing Gold Can Stay új, „Talking to the Wall” 7”-es lemeze, 1100 Ft-ért.
A fanzine és a kislemez együtt 1200 Ft-ért kapható!

nemváltozunk #2

A borító mindent elárul, továbbá a következő hozzáfűzést kaptuk róla:
ha kell belőle: buda86 KUKAC gmail PONT com

Headshot #2

Komment nélkül érkezett. Tartalom a borítón.

Mostani helyzetemben kicsit nehéz rászánnom magam, hogy billentyűzetet ragadjak, de annyi minden kavarog a fejemben, hogy kénytelen vagyok ezeket mind ide a blogba vetni.

Be kell, hogy valljam, elég elbaszott egy gyerekkorom volt. Vagyis olyan kb 10-11 éves koromtól, ahogy a szüleim elkezdtek válni, jött a valóvilág, hidegzuhany, minden ahogy egy elbaszott könyvben is meg van írva. Tudni kell, hogy a válási intervallum nem egy-két hónap, esetleg év, hanem kerek 8 (nyolc) év volt, szóval ez elég sokra rányomta a bélyeget nálam. Vagyis nem is ez, mert a válás az smafu, ellenben a velejáró dolgok és egyéb kihatások már kevésbé.
Lehet ezért, de lehet, másért így hát elkúrt fiatalságomban sikerült rátalálnom valamire, ami ha többre nem is, de pár percre feledteti a hülyeségeket az életemből. Így lett tinédzserkorom egyik meghatározó eleme a Smafu, kb mint egyetlen vidám dolog, amiről tényleg azt tudtam mondani, hogy ezek a srácok nem csak szenvednek, erőlködnek, vagy esetleg majomkodnak a színpadon/lemezen, hanem ez tényleg tök hitelesen vidám, vicces és jó. Semmi erőlködés vagy izzadtság szag, adja magát az egész, még a gyengén szóló demojukon is.
Aztán jött 2003, vége lett a Smafunak. Én pedig teljesen elfeledkeztem erről az egészről, amit fentebb írtam.

Egészen mostanáig.
2008. november 22.-e, 18:17-van. Márk felhív, hogy találkozzunk valahol a Smafu buli előtt. Megegyeztünk egy „20:00 órai Stadionoknál”-ban. Ezen a napon történt pár szar dolog velem, ezért nem igen volt hangulatom semmihez, gondoltam meghallgatok pár számot a reunitáló szegedi bandától, legalább felidézem a szövegeket. És ahogy beraktam a „fiLÓZofus” című számukat, egyből 2000-be repültem vissza. Kb olyan önkívületi állapotba kerültem pár másodpercig, hogy habzó szájjal csapkodtam a térdemet örömömben. Hoppácska!

20:27, én a Stadionoknál, Márk pedig hív, hogy mégse jön, mert nem. Hát oké.

20:41, végre rájövök, hogy rossz irányba indultam el, villamosra fel, pár perc múlva a helyszínen is vagyok.

21:53. Kezd a Tragic Vision. Kellően szomorú zene, iszonyat nagy lendülettel. Néha nem értem őket, hogy kb nulla megmozdulásra is hogy képesek ennyi lelkesedéssel tolni a szekeret. Maximális respekt, már csak azért is, mert iszonyat jó arcok. Drunk Edge Revenge!

23:02, és már a Smafu nyomja. Jézusom (jaj mit írok), sose láttam ezt az együttest élőben, mégis teljesen olyan, mint azt elképzeltem lemezről. És visszarepültem minden szar ellenére 2000-be, forever vidámság a zene alatt és mint kis Balázs az üveggolyókért, én úgy ordibáltam a szövegeket. És fura, hogy minden, amit nem szeretek egy zenekarban, ők ellőtték, és mégis bejött. Miért is? Se erőltetett, se szar nem volt, csak őszinte és spontán. Na jó, nem „minden”, amit tényleg utálok egy zenekarban, igazából csak a számok közötti viccelődésre gondoltam itt, eddig bármilyen más együttes próbálta ezt nyomni, mindig olyan kibaszott szánalmas volt. Természetesen itt nem, hogy is lehetett volna az?
Fura volt, hogy ennyi idő után is szinte minden szöveget fújtam kívülről. De hisz mennyi idő telt el? Még csak 2000 van!

És akkor hirtelen vége lett. Mennyit mutatott az órám? Nem tudom, nem mutatott semmit, csak azt, hogy visszatértem 2008-ba. Itt vagyok újra a szaros életemben, na de akkor mi van? Semmi. Viszont volt egy iszonyat jó estém, köszönet érte az együttesnek.
Úgy érzem, kicsit erőt adott az egész, illetve értelmét vesztette, ha csak egy kis időre is a „Vidámság vagy punk?” teória. Ma befejezem a Saturday Night Holocaust tegnap le nem adott részét.
 

http://www.myspace.com/smafu
http://www.myspace.com/wearetragicvision
 

Figyelem: Ez nem a SaturdayNight Holocaust, de simán van olyan szar!

Jelen írásnak csak annyira van köze a színtérhez, meg a punk zenéhez, mint nekem, így végigolvasását csak azoknak ajánlom, akiknek minimum annyira tartalmatlan az élete, de legalább a szombat estéje - mint nekem.

Szombat van. Bár nem vagyok egy kifejezett társasági ember, házibulikba meg már rég nem hívnak, mióta egyszer a szaromat dobáltuk zacskóba valami lánynál, azért a szombat estéket rendszerint minimum egy haveri sörözéssel szoktam tölteni.
A mai meg eleve különleges, mert már régóta vártam, bár nagy dilemmát is jelentett, ugyanis a mai nappal kapcsolatban minden igazi (fővárosi) színtérarc felteheti magának a nagy kérdést, hogy ő most tulajdonképpen akkor pánk-e, avagy pediglen hácés - a Filterben fellép a német Something Inside a mondhatni "szokásos" magyar felhozatallal megtámogatva, míg a Simons pubban a Smafu zenekar tartja budapesti posthumus koncertjét (persze mi mind tudjuk, hogy az igazán király arcok wannabe-suicide girlöket mennek az A38 vécéjébe megerőszakolni, de mint ezt is mind tudjuk, a mi színterünkben nincsenek igazán király arcok). Szóval fel volt adva a lecke, hogy nosztalgiázzak-e, és elénekeljem a lelkemet amúgyis leginkább bántó kérdést a Smafuval (ugye most mindenki tudja, hogy miről van szó, kacsint kacsint) miközben beképzelem, hogy még mindig 15 vagyok, avagy mint posi hardcorepunk megnézzem ahogy a XVII kerületi keménymag a lelkét is szarrá alázza egy (talán) értékelhető fellépőgárda előtt, na meg előttem.

Tehát adott volt a kérdés, a válasz meg kizárólag rajtam múlott. Felmerült bennem, hogy talán benézhetnék mindkettőre. Mondjuk a végkifejletet már mindenki tudja, avagy igen, a "bőség" zavara valahogy annyira bekavart, hogy az Örs vezér terénél egyszerűen rájöttem, hogy ma nincs is kedvem koncertre menni, a "miért" még előttem is tisztázatlan. Kicsit olyan volt ez a szituáció, mint mikor egy szép lány tök ismeretlenül odajött hozzám az utcán, hogy elkérje a telefonszámomat, én meg ahelyett, hogy kihasználtam volna életem lehetőségét (haha), zavarba jöttem és nem mondtam semmit, csak tovább siettem. A kérdés az, hogy most is azért hátráltam-e meg, mint akkor, tehát szimpla hülyeségből - főleg annak fényében érdekes a dolog, hogy tök ismeretlen és még csak nem is "kecsegtető" zenekarok koncertjére meg legalább heti szinten járok, hála a Kurva Anyád bookingnak (igen most mosom magam).

Szeretnék mesélni róla, hogy milyen volt a mai napom, így talán könnyebben érthető lenne amit ki akarok fejezni, hogy milyen volt a zenekarommal próbálni, és kinézni a terem ablakán át a szállingózó hóra, meg hogy milyen volt a nagymamám 72. születésnapi zsúrjára igyekezni Archers of Loafot és Shook onest hallgatva, miközben vakítva sütött a nap, és ömlött a hó. Zenehallgatás közben néha az ember egyé tud válni az aktuális helyzettel, és érzi, hogy él. Ezért szeretjük a pánkot. Ilyen volt nekem ma.
És ezzel valahogy "eltelítődtem". Persze, mehettem volna még kocsmába, és minimum az aljas gonoszságig inni magam, vagy mehettem volna... na, szóval akárhova. De ott az Örsön fogtam magam, és visszafordultam. Pedig koncertre menni még akkoris szokott lenni kedvem, ha másnap 6-kor kelek. Lehet, hogy ez valaminek a vége (a faszt), de ma először nem volt, és ma először nem azért nem volt valamihez kedvem, mert szar a kedvem, hanem mert jó volt. És ez, na meg ahogy a buszon beszélgető 16 év körüli társaság arról beszélgetett, hogy mekkora király dolog a élet, jee basszunk, olyannyira nosztalgikus hangulatba kerített, hogy itt ülök a húgom szobájában, és gépelek.

Nem vagyok se hácés, se pánk, csak egy unatkozó gyerek, aki egy rossz világban próbál jó életet élni, és igen, ha lennék eléggé tökös, és nem eléggé balfasz, én is inkább szopatnék valami ribancot az Unearth koncerten mosholva a színpad kellős közepén.

Jújj, nekem is baromira megtetszett ez a saját fesztiválos játék, csak istenments, hogy regisztráljak portálra, de ki kell írnom magambul. A feloszlott zenekarokat is beleszámítottam, kivéve a halottat tartalmazó zenekarokat. Az undi.

1. nap

End of a Year
Iliketrains
Hot Snakes
Million Dead

2. nap

Eagles of Death Metal
Turbonegro
Motörhead
Queens of the Stone Age

3. nap

Jolana
Pina
Burzsoá Nyugdíjasok
Burzum (Varg tág segglikkal egyszerre játszik szintin és gitáron, mint a lagzikban szokta)

4. nap

duna
Polysics
Ramones Mania (a zenekar tagjai által förtelmesen interpretállt cretin hop alatt felrobban a színpad, elfelejtenek zenélni, a jövőben mégis inkább elköltöznek Grönlandra.

A fesztivál zárásaként ájtatos felolvasás Henry Rollins naplójából. Mindenki sír.
 

Mivel a beígért szombati, ifjúkorban szenvedő zenekarok degradálása elmarad (a főszerkesztőobersturmbahnhofführer technikai okokra hivatkozott, de valójában hivatalos a 14. eisenach-i homo-gokkun biennáléra), ezért úgy gondoltam szólok pár szót egy olyan zenekarról, amit egész biztosan szívből rühelltek, kedves önmegvalósításfüggő punkrokkerek. Fáj, for, frí, van, offblaszt!

Eagles of Death Metal

Ez a tündéri hobbizenekar Jesse Hughes és Josh Homme közös találmánya. Minden benne van, ami egy punkzenekarra jellemző: Primitív, bruhahás és tele van jópofa zenei ötletekkel. Az EODM ennek ellenére mégsem punkzenekar, Jesse Hughes betyáros bajsza a halvány választóvonal a zenei stílusok mezején (anyád). Mondanivalójuk nincs, rondák és még drogozni is szoktak. Vajon akkor miért keltette fel az érdeklődésemet? (szarunk rá) Ezek a fiatal és kevésbé fiatal urak úgy tudnak a közepesen híres zenekar szintjén működni, hogy közben érezhető, hogy élvezik. Vagy csak kurvajól hazudnak. Josh Homme és istenállat zenekara, a Queens of the stone age befutása minden bizonnyal levette a terhet a vöröshajú rondaság válláról, és bátran dobolhatott hülye témákat régi középiskolás haverjával. A trükk bejött, az EODM a legjobb bugyuta zenekar a piacon. Rengeteget gondolkoztam, hogy egy ilyen szar zenekar, hogy a picsába tud ennyire megfogni engem. A mai napig nem tudom, de valószínű, hogy a primitivitás és a bénaság bája fogott meg. A másik ok talán az, hogy túl sok gondolkodós, mondanivalóval rendelkező zenét hallgatok és egy idő után a gondolkodás fáj, de még mennyire. Ezt meg hallgatod, rázod a segged és kész. Jesse Hughes szexszimbólumnak van kikiáltva, bár szerintem inkább egy általános iskolai mérsékelten pedofil (fenékrecsapkodós, lányöltözőbe teljesen véletlenül benyitós) testneveléstanárra hajaz a külseje. (a bajsza miatt eszembejutott róla a Gagarin Általános Iskola nyaknálfogva fölemelős réme, Öcsi bácsi is például). Tessék velük tenni egy próbát, ha az első 15 másodpercben hányingert kapsz, akkor ne is hallgasd tovább, nem fog tetszeni.  

Eagles of Death Metal - Kiss the devil

Sziasztok!
Technikai okok miatt elmarad a mostani frissülés, amint lehet pótoljuk, bocsi!
Legalább is a részemről.

üdv, neverlivetosee

Készítettem egy interjúta Fashion Victim fanzine írójával, Pedjával. Hogy miért? Mert geci érdekesnek tartom a kis lapocskáját, ráadásul tök jól esett vele beszélgetni. Persze lehet, hogy ezt olvasni már egyáltalán nem lesz az, de hát ugye, ez ki a faszomat érdekli?

interjú Eric Marcelino-val 2001-ből,aki a The Dedication-ben és a Sex Positions-ben gitározott.ez egy fordítás,xViktorx blogján találtam a linket (District Eleven Webzine),ahol van még csomó jó interjú,pl. Carry On és Panic is.

Valahogy így kell csinálni, ez a siker titka. Semmi más!

Dead Kennedys - Forest Fire

Hála a punkportálnak, viszonylag elég jól lehet követni a szegedi történéseket már elég régóta (viszonylag). Egy időben volt egy csomó jó (és működő) zenekaruk (pl Smafu, Keserű Giliszta), aztán ahogy meghalt "a rockklubjuk", valahogy az egész kicsit elcsitult egy időre. Legalább is, mint nekem, külső szemlélő számára.

nos,még tavaly nyáron elkezdtem csinálgatni egy fanzine-t és azóta folyamatosan készül.sok dolog összegyűlt hozzá,sokat kivettem,egy rapszódikus szemétláda vagyok,aki folyton meggondolja magát mindenről.a lényeg,hogy küldtem Gibby Millernek kérdéseket,ő pedig válaszolt pár hónappal később.nem lett a legjobb,egy csomó kérdésre nem válaszolt,adhatott volna bővebb válaszokat /én is írhattam volna jobb kérdéseket/,de így is örülök,hogy egyáltalán szánt rám időt és többszöri adatvesztés traumája után mégis meglett.íme :

Az alábbi hírt kaptuk az imént:

Sziasztok! A Penalty Kick 5 év után búcsúzik. Utolsó három koncertünk dátumát ezen az oldalon találjátok: www.myspace.com/penaltykick

Kneejerk

Aki olvasott egy számot is a Hitvány fanzinból (önreklám sose árt), az már elvileg így vagy úgy találkozott a Kneejerkkel, mert mindhárom számban el-el hullajtottam némi infót róluk, szóval a fasz se fog most róluk nektek száraz infókt közölni. Viszont joggal merül fel a kérdés, hogy miért kellett az összesbe írnom velük kapcsolatban - na azért, mert akkora hatást tett rám ez a brit banda. Joggal merül fel újból a miért - de erre a válasz az, hogy nemtudom. Annyi sokkal jobb zenekar létezik náluk, ráadásul azok még talán nem is tudtak vagy tudnak zenélni, meg szartak is bele abba, hogy jók legyenek, míg a Kneejerkbe aztán van virgázás meg tört ütemek, meg nyál is, dögivel. Ha igazságos szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy sokkal jobban szeretem náluk az Embracet, a Rites of Springet, vagy a Fugazit (nyilván ezen zenekarok elég nagy hatással voltak ugye a szóban forgóra), mert ezen zenekarok tényleg jobbak, meg minden, de nem megy.

Nekem a Kneejerk egy személyes valami. Biztos azért, mert amikor elkezdtem hallgatni, épp nagy változások történtek az életemben, vagy mert akkor hallgattam a legtöbbet, amikor megismerkedtem azzal a lánnyal, akit a legjobban szerettem, és ezek a kurva elszállós dallamok, a tört ütemes, rikácsolós trappa turappapa részek, és a szomorkás-sírós énekek egybeolvadtak az akkori hangulattal. Ne értsétek félre, sok zenekar jelent többet, "mint kéne", de a Kneejerk-kel kapcsolatban ez azért nagy szó, mert mint említettem, egyáltalán nem fektet le alapokat, és nem változtatta meg az életemet. Valószínűleg a világ sem lenne semmivel kevesebb, ha Frank Turner 97-ben nem alapítja meg ezt a bandát 2 másik haverjával (Chris, és Lucas), de az én világom azt hiszem igenis kevesebb lenne. Kiadtak 3 albumot (Helpless I cry, Dont clap it starles me, The half life of kissing), melyből a középső egy split. Aztán feloszlottak.

Később a fent emlitettet fiatalember a Million Dead nevű zenekarban énekelt, azóta pedig akusztikus gitáron nyomja a folkos punkot szólóban - február 22-én a Gaslight Anthemmel lép fel bécsben, király lesz! Ja meg a negyedik Hitványban lesz vele egy interjú is. Szóval srácok, ha letöltitek a zenéjüket, valószínüleg nem lesz orgazmusotok az I saw that look basszusalapjától, és nem fog borsózni a hátatok a Wire wool végén lévő katarzis-résztől, hacsak nem szedtek fel ti is egy olyan jófej lányt a július végi napsütésben a parkban sétálva. Ó, basszameg. Hiányzol, te ribanc.

http://www.geocities.com/SunsetStrip/Hall/5322/

UPDATE: Töltsétek le a zenekar utolsó albumát>>>