Nagyon sok okos ismerősöm prédikált már arról nekem, hogy egy dalban, egy írásban, vagy bármilyen más alkotásban az üzenet, a tartalom a fontos, nem a forma. Még eszesebb barátaim viszont arra esküsznek, hogy inkább olvasnak el egy tök közhelyes könyvet vagy hallgatnak meg egy agyonrágott témáról szóló dalt, ha olyan köntösben van, ami valami újat, vagy legalább is érdekes formáját mutatja meg az éppen lerágott csontnak. Ilyen témák szólhatnak a háborúkról, szerelmekről vagy bármilyen drámáról, tök hétköznapi dolgokról. Lényeg, hogy rendelkezzen egy olyan kisugárzással, ami kölcsönöz egy bizonyos bájat az egésznek, amitől szerethető vagy legalább befogadható lesz az egész. Én amondó vagyok, hogy a második opció éljen, ha már választanom kell a kettő közül.
Tegnap megnéztük Ricsiékkel az Avatar-t, melyről vegyes érzelmekkel távoztunk.
 |
Elsőnek is a beígért 3D inkább térhatású 2D volt, másodszor meg azért mindannyian emlékeztünk még azokra az időkre, mikor az isivel mentünk rendszertelenül moziba mindenféle B-kategóriás gyerekfilmeket megnézni. Ilyen volt többek között a Pocahontas is, melynek a cselekménye szinte tökéletesen megegyezett az Avatar-éval, csak itt kék indiánok ugráltak és dőlöngéltek goa party fényhatású őrületre. A gonosz betolakodóktól a szépséges hős a még szépségesebb lánnyal kavart, aki véletlenségből itt is a főfejesnek a gyermeke, akárcsak rézbőrű Disney barátainknál.
Most még hosszan sorolhatnám, hogy milyen kellemetlen dolgokban volt részem a moziban, de úgy érzem, felesleges, mert alapvetően egy bájos-bárgyú mosollyal az arcomon távoztam a moziból. Még ha a beígért fantasztikummal átitatott katarzist nem is sikerült átélnem, úgy érzem, ez most így a helyén volt tényleg. Kellemes érzés tölt el, ha az átéltekre gondolok, és ez a köntös, ami szakmabeliek szerint nagyon újszerű – én nem értek hozzá, szóval csak bénán bólogatva megpróbálok úgy tenni, mintha hinnék nekik – olyan összhatást tett rám, ami valahol a kátránnyal teli szívem egyik elbaszott csücskét igencsak dédelgeti.
.
..
...
 |
THE HATED
Így vagyok a The Hated ’86-os demojával is. Akárhányszor hallgatom, szinte mindig magával tud ragadni, pedig semmi forradalmi nincs benne. Na jó, ha úgy nézzük, akkor „formailag” elég sok ma működő zenekarnak adott alapot, bár biztos nem ők voltak az elsők, akik ezt a gyorsabb, édes-bús dallamokkal operáló punk zenét a világra öntötték volna. Szerintem.
Szóval a forradalom, azt hiszem mondhatjuk, hogy itt is elmaradt, ha a tartalmat nézzük: kesergés az élet általános szarságairól, a lánykák miatt, akiknek semmit nem ér még az sem, ha hegyeket mozgatunk meg akár a saját életünk árán is, hogy még mindig szar az énekes élete, stb stb stb…
Mégis, ez a köntös annyira király, hogy például a Never Is Always-t akár órákon át el tudnám hallgatni úgy, hogy még véletlenül sem unnék rá. Miért? Mert ez az igazság: az én igazságom, hogy ez jó, nekem való, az én képzelgéseimet vetíti a fejemben az egész zene.
És ez csak egy dal a lemezről, van még sok másik, persze nem mindegyik ennyire jó, de attól még az összkép meg van. Ami mindennél fontosabb még, és ez mondjuk az Avatar megnézésénél hiányzott, hogy hinni tudok ennek az egésznek. Mintha nekem szólna minden egyes félrepengetett hang is, emlékeztetve, hogy igen, ez az a jelenség, ami után kell néznem.
Nézzetek ti is.
 |
http://www.mediafire.com/?yibdeh2mhmz
http://www.last.fm/music/The+Hated
http://en.wikipedia.org/wiki/The_Hated
