Nem rég értem haza egy két hetes stoppolási túráról, amiről néha úgy érzem, lehetetlenség normálisan bármit is írni. Pedig jobban belegondolva, nem nagy extra volt, fogtuk magunkat, elmentünk, majd vissza. Semmi új, semmi túl komplikált dolog, mégis az életemet igencsak sikerült végre feldobni. Vagy talán inkább úgy mondom, sikerült újra élnem.
Ezt az élet szagot sikerült éreznem tegnap este a Fényes Adolf utcai próbatermes koncerten. Három olyan zenekar lépett fel (és most bocsánat, hogy a saját seggem nyalom), ami teljes valójában adta át mind azt a felgyülemlett frusztrációkat, élményeket, gondolatokat, amik az életük során esett meg velük. Mindegyik kicsit másképpen, a saját elgondolása szerint csomagolta és adta át azt, amit a hétköznapi életben nem feltétlen értékelnek az emberek, sőt, elég menő egy rakás szarnak is nevezni. Végül is, hogy hogyan nevezzük, szerintem teljesen mindegy, de akkor maradjunk a szarnál. Pontosítva, a saját szarunknál. Végül is elménk végtermékéről van szó, melynek szaga, állaga van és kézzel lehet fogni. Bizonyos értelmezésben legalábbis ilyen nekem egy jó koncert. Már nem szar, hanem inkább amit utána írtam.
Több, mint egy hónapja nem próbáltunk a Fuseism-mel, mégis meglepődtem, mennyire tökösen sikerült prezentálnunk mindazt, ami bennünk van. Illetve ami bennem van, végre sikerült dalok között normális, egybefüggő mondatokat képeznem. Hát már amennyire, de azért szeretem ezt haladásnak megélni. Mindazt az impressziót, ami a fejemben volt éppen, sikerült kiadnom, még ha nem is teljesen olyan hosszúságban és úgy, ahogy szerettem volna. Ami a legjobb volt, hogy figyeltek az emberek. Legalábbis az első sorból négy ember, ameddig ugye elláttam szemüveg nélkül, ők igen, és ez jól esett, biztosítottak, hogy nem mondok hülyeséget, vagy ha mégis, legalább úgy tálalom, hogy érdemes rá egy picit figyelni. Ez az önbecsülésnek azért tud adni egy kis löketett. Úgy érzem, ez által sikerült nekünk is úgy kiadnunk magunkból a dalokat, hogy azok úgy szólaljanak meg, ahogy annak rendje és módja szerint meg van írva.
 |
Hasonlóan éreztem a Libido Wins-nél is, kivéve az átkötő szövegek, mert az nem annyira volt, maximum reklám az éppen megjelent CD-jükről, ami egész jóra sikerült szerintem. Érdekes volt végre úgy hallani őket, hogy normálisan szólt az egész zenekar, na meg hogy mindent lehetett hallani. A legjobb, hogy az egyetlen egy gitár ellenére is teljesnek tűnt a zenéjük, nem éreztem hiányát egy másodiknak. Persze biztosan vastagabb lenne többel, de hé, volt ami volt és kész. Az pedig bizony jó volt.
 |
Eric Ayotte. Erről inkább nem is írok. Teljesítménybe jó volt, de ez annyira nem az én világom, hogy most csak csúnya sorokat tudnék írni, legalább annyit, amennyit eddig írtam összesen, belefoglalva, hogy miért felesleges egy ilyen kiállás, miért béna, miért nem kötik fel magukat az ilyenek, stb. Úgy hogy skippeljünk
Meglepődtem, mikor három gitárral állt fel az Adorno, kiderült, hogy ez eléggé ilyen új és átmeneti dolog, nekem bejött, jó zajos és kicsit post-rockos hatást keltet. Apropó hatások, nagyon jó disztrót hoztak a srácok, kár, hogy semmi pénzem nem volt, pedig simán ott hagytam volna 10-15.000 Ft-ot könyvekre és lemezekre... Mindegy is, mert a koncertjük minden pénzt megért. Főleg a Theoretically Driven, amit utolsónak játszottak ráadásként. Ennyi odaadást és intenzitást zenekartól legutóbb talán az End Of A Year-től éreztem koncerten, nem hittem volna, hogy lesz még hasonló idén. Hát tessék. Nem hiába van mondjuk közös split lemezük.
 |
Érdekes volt látni a közönség összetételét. Kissé olyan volt, mintha a 90-es évek amerikájában lennék, ahol Ebullition Records-ös bandák adnak koncertet egy garázsban vagy pincében. Rengeteg lelkes fiatal. Persze 2010 van, és ez Magyarország, ahol ez inkább másoknak a szemét szúrja, de kit érdekel? Az egész este, szinte minden pillanata őszinte volt. Még Eric is a maga módján. Akkor is, ha egy szavát se hittem el.
Kultúra és hallgatni való:
