Figyelem: Ez nem a SaturdayNight Holocaust, de simán van olyan szar!
Jelen írásnak csak annyira van köze a színtérhez, meg a punk zenéhez, mint nekem, így végigolvasását csak azoknak ajánlom, akiknek minimum annyira tartalmatlan az élete, de legalább a szombat estéje - mint nekem.
Szombat van. Bár nem vagyok egy kifejezett társasági ember, házibulikba meg már rég nem hívnak, mióta egyszer a szaromat dobáltuk zacskóba valami lánynál, azért a szombat estéket rendszerint minimum egy haveri sörözéssel szoktam tölteni.
A mai meg eleve különleges, mert már régóta vártam, bár nagy dilemmát is jelentett, ugyanis a mai nappal kapcsolatban minden igazi (fővárosi) színtérarc felteheti magának a nagy kérdést, hogy ő most tulajdonképpen akkor pánk-e, avagy pediglen hácés - a Filterben fellép a német Something Inside a mondhatni "szokásos" magyar felhozatallal megtámogatva, míg a Simons pubban a Smafu zenekar tartja budapesti posthumus koncertjét (persze mi mind tudjuk, hogy az igazán király arcok wannabe-suicide girlöket mennek az A38 vécéjébe megerőszakolni, de mint ezt is mind tudjuk, a mi színterünkben nincsenek igazán király arcok). Szóval fel volt adva a lecke, hogy nosztalgiázzak-e, és elénekeljem a lelkemet amúgyis leginkább bántó kérdést a Smafuval (ugye most mindenki tudja, hogy miről van szó, kacsint kacsint) miközben beképzelem, hogy még mindig 15 vagyok, avagy mint posi hardcorepunk megnézzem ahogy a XVII kerületi keménymag a lelkét is szarrá alázza egy (talán) értékelhető fellépőgárda előtt, na meg előttem.
Tehát adott volt a kérdés, a válasz meg kizárólag rajtam múlott. Felmerült bennem, hogy talán benézhetnék mindkettőre. Mondjuk a végkifejletet már mindenki tudja, avagy igen, a "bőség" zavara valahogy annyira bekavart, hogy az Örs vezér terénél egyszerűen rájöttem, hogy ma nincs is kedvem koncertre menni, a "miért" még előttem is tisztázatlan. Kicsit olyan volt ez a szituáció, mint mikor egy szép lány tök ismeretlenül odajött hozzám az utcán, hogy elkérje a telefonszámomat, én meg ahelyett, hogy kihasználtam volna életem lehetőségét (haha), zavarba jöttem és nem mondtam semmit, csak tovább siettem. A kérdés az, hogy most is azért hátráltam-e meg, mint akkor, tehát szimpla hülyeségből - főleg annak fényében érdekes a dolog, hogy tök ismeretlen és még csak nem is "kecsegtető" zenekarok koncertjére meg legalább heti szinten járok, hála a Kurva Anyád bookingnak (igen most mosom magam).
Szeretnék mesélni róla, hogy milyen volt a mai napom, így talán könnyebben érthető lenne amit ki akarok fejezni, hogy milyen volt a zenekarommal próbálni, és kinézni a terem ablakán át a szállingózó hóra, meg hogy milyen volt a nagymamám 72. születésnapi zsúrjára igyekezni Archers of Loafot és Shook onest hallgatva, miközben vakítva sütött a nap, és ömlött a hó. Zenehallgatás közben néha az ember egyé tud válni az aktuális helyzettel, és érzi, hogy él. Ezért szeretjük a pánkot. Ilyen volt nekem ma.
És ezzel valahogy "eltelítődtem". Persze, mehettem volna még kocsmába, és minimum az aljas gonoszságig inni magam, vagy mehettem volna... na, szóval akárhova. De ott az Örsön fogtam magam, és visszafordultam. Pedig koncertre menni még akkoris szokott lenni kedvem, ha másnap 6-kor kelek. Lehet, hogy ez valaminek a vége (a faszt), de ma először nem volt, és ma először nem azért nem volt valamihez kedvem, mert szar a kedvem, hanem mert jó volt. És ez, na meg ahogy a buszon beszélgető 16 év körüli társaság arról beszélgetett, hogy mekkora király dolog a élet, jee basszunk, olyannyira nosztalgikus hangulatba kerített, hogy itt ülök a húgom szobájában, és gépelek.
Nem vagyok se hácés, se pánk, csak egy unatkozó gyerek, aki egy rossz világban próbál jó életet élni, és igen, ha lennék eléggé tökös, és nem eléggé balfasz, én is inkább szopatnék valami ribancot az Unearth koncerten mosholva a színpad kellős közepén.